|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 99 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-99 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Fazekas János 2013. október 10.Ambrus Attila: Elszólíttatott az IgevárbaÉletem Neki köszönhetően is fonódott össze a könyvekkel. (Erről – ma már sokan úgy vélik – inkább szégyenkezve hallgatni kellene, mert világnak rongya lett a könyvtár.) Együtt néztük 1977-ben egy fekete-fehér tévén a Bajnokok Európa Kupájának döntőjét: édesapám, nagybátyám, Tőzsér Jóska és én. Azaz három Bayern München drukker és én: a Liverpool szurkoló, aki Benedek Eleket olvasva lett aznap este azzá, mert az erősek oldalán harcolni nem virtus… A félidőben a Tőzsér-posta – akkor már országszerte ismert – működtetője jókedvében felajánlotta, ha a Pool nyer, elküldi nekem a sokak által áhított, de csak kevesekhez eljutó Új Magyar Lexikon hét kötetét. Édesapám pedig vállalta, hogy egyösszegben kifizeti annak az árát. Győztek a Vörösek, s nekem azóta, 1977 óta jár a Tőzsér-posta. Hozza a jobbnál jobb könyveket, azokat, amelyek Erdélyről, rólunk szólnak, nem hamisan, mint az anyaországi tucatkiadványok, hanem felelősen, ahogyan az immár könyvkiadóvá lett Tőzsér Jóska által megválogatott szerzőktől elvárható. Hirtelen rádöbbenek, hogy önkéntelenül, de nem véletlenül elvétettem az előző mondatban az igeidőt. Nem jár, már csak járt a könyvposta. Mert jött a hír: Tőzsér József… nincs többé közöttünk. Fojtogat a könny és erőt vesz rajtam a borúlátás. Az a borúlátás, amellyel Vörösmarty Mihály óta folyton kérdezzük magunktól és másoktól: ment-e a könyvek által a világ elébb? Firtatjuk, hogy vajon Stendhalnak igaza volt-e, valóban vannak-e azok a kevesek, akik boldogok, ha olvasnak? Hajlamosak vagyunk, a világnak a nyomorát nap nap után megtapasztalva, szomorúan summázni: a világot más elvek vezérlik, mint a szellem és az erkölcs emelkedettsége, amelyet könyvekbe zárnak a javíthatatlanul naiv értelmiségiek. Van – ismét igeidőt vétettem! –, volt azonban valaki, aki azt állította, hogy a Székelyföldnek egyik szögletén megbizonyosodhattunk a könyvek hasznáról. Pomogáts Béla, az erdélyi magyar irodalom és szellemi élet avatott ismerője szerint éppen a kisebbségi sorsban és különösen Erdélyben lehet érzékelni azt, hogy a könyvek milyen meghatározó módon viszik előre a nemzeti közösség ügyét. Az erdélyi magyarság történelmét szemlélve joggal feltételezhetjük, hogy a világ valójában nem a fegyverek, nem az uralkodók és pártvezérek, nem a köztéri szónokok és a politikai manipulátorok által, hanem a könyvek révén ment elébb. A magyarországi irodalomtörténész szavaiban leginkább az erdélyiek kételkedhetnek. Erdélyben a könyvkiadás sohasem volt jövedelmező üzlet, mint például az Egyesült Államokban. Nemcsak a poéták bolondok, de az is őrült, aki könyvkiadásra adja a fejét Transsylvaniában – mondják sokan még ma is, akiknek csodálattal vegyes szánó vélekedését nem változtatja meg Misztótfalusi Kis Miklós utóéletének hatása, sem Kós Károly vagy Domokos Géza példája. Az azonban bizonyosság – Tőzsér József élete, munkássága példázza immár –, hogy lehet Erdélyben könyvet kiadni, mert kell. A könyvkiadás itt nem jó biznisz, hanem szolgálat. Könyvekkel szolgálni, akkor is, amikor a szappanoperák tragikáiról nevezik el ma már a gyermekeket a székelyföldi falvakban. Az értelmiségi sohasem térhet ki a szolgálat alól, mert Csoma Sándor óta tudjuk, nem ő választja az utat, az út választja őt. Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója már huszonnégy évesen, 1969-ben a könyvek terjesztésében találta meg szolgálatát. (Nem csoda, hisz azt mesélte, családi házuknak abban a szobájában látta meg a napvilágot, hol édesapja tekintélyes könyvtárát tartotta.) A Tőzsér-posta – ahogyan Beke György író elnevezte az egyszemélyes intézményt – több ezer erdélyi magyarnak küldött el több millió könyvet, az erdélyi magyar szellemi elit gondolatait terjesztette alkalmas és alkalmatlan időben is. Terjesztette szűkebb hazájában, a Székelyföldön, de a moldvai csángók körében, a Zsil-völgyi bányászok közt, Ady Endre szülőföldjén, a hepehupás Szilágyságban, ahová – ha a Tőzsér-posta nem lett volna – nem jutott volna el a magyar szó, a Kriterion önazonosság megtartására késztető, azt lehetővé tevő kiadványai. Hogy mekkora a könyv hatalma, azt a kommunista állambiztonság emberei bizton tudták, ők nem dilemmázgattak Vörösmarty soraival! Azt is Tőzsér József nyakába varrták, hogy valójában ő szervezte meg a Zsil-völgyi bányászlázadást, mert elküldte Petrozsénybe a lázító manifesztumot: Jókai Mór Fekete gyémántok című regényét... És varrtak Tőzsér József nyakába fél év börtönt is. Amit le is kellett volna töltenie, ha nem lett volna a könyveknek barátja a Központi Bizottságban. Fazakas Jánosnak hívták... Az idők változnak. Ma már senki sem hiszi el, hogy a könyv felszabadítja a kordában tartott vagy gúzsba kötött szellemet. A változó idők alkalmat szülnek és feladatokat rónak ki, így amikor az erdélyi magyar könyvkiadás a legnagyobb válságban volt, amikor a magyarországi lektorok azzal küldték vissza a nyomtatásra szánt erdélyi magyar könyveket, hogy olyan szó, hogy székelyharisnya nincs, csak férfi rövid zokni van, Tőzsér József belefogott a szent őrültségbe, a könyvek kiadásába. A Pallas-Akadémia Könyvkiadó ma Erdély és – meg merem kockáztatni – a magyar szálláshely legjelentősebb könyvműhelyei közé tartozik. A legkiválóbb magyar költők, írók, történészek, társadalomtudósok, néprajzosok kiadója. Való igaz, hogy a könyvkiadásból meggazdagodni nem lehet, de a Pallas-Akadémia vezetője, Tőzsér József szolgálatával azt példázta, hogy a könyvek által gazdagítani lehet egy egész közösséget. Vagy legalábbis megtartani. Tőzsér József már nincs közöttünk. Az Úrnak szüksége lehetett egy jó postásra, mert a könyvek könyvének terjesztésével bizony bajok vannak, így szólította hűséges munkását. De a Tőzsér-posta, a könyvkiadó évtizedek alatt egybegyűjtött szellemi tőkéjét mindannyian örököltük. Nem szétosztanunk, hanem kamatoztatnunk kell azt! Maszol.ro 2013. október 26.Hogyan lett Háromszékből Kovászna megye: könyvbemutató a 45 éves évfordulóra45 évvel ezelőtt született Kovászna megye jelenlegi formája. Ebből az alkalomból a "vajúdás", a születés és az első négy év körülményeit bemutató könyvet jelentettek meg Háromszéken. Az Újjászületés. Háromszékből Kovászna – Kovászna megye megszervezése és intézményesülése, 1968–1972 címet viselő, Erdélyben az egyetlen ilyen típusú, tudományos kutatás alapján készült hiánypótló kiadvány. A könyvet pénteken este több mint száz fős közönség előtt mutatták be Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban. Az eseményre eljött és üdvözölte a kezdeményezést Király Károly, aki 1968-1972 között Kovászna megye első titkára volt. Az 1968-ban lebonyolított közigazgatási reform során létrejött új megyék kialakulása és működése kevésbé kutatott kérdéskör. A román történetírás szinte teljes mértékben elhanyagolta ezt a kérdéskört. A magyarság számára fontos gazdasági, kulturális intézményekkel bíró székelyföldi megyék megalakulása és működése inkább az erdélyi magyar közvéleményt érdekelte. Ezért is hiánypótló ez a kiadvány. A házigazda Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntője után Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor egy 1968-ban, Brassóban megjelent Új Idő című újságot mutatott és olvasta fel belőle éppen a megye alakuló ülésének jegyzőkönyvét és a Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárnak intézett üdvözlő táviratot is ebből az alkalomból. Elmondta, hogy roppant fontos dolognak tartotta ennek a könyvnek a megszületését. Ismertette azt az igényt, amely két évvel ezelőtt életre hívta a könyvet. Úgy fogalmazott: szükség van arra, hogy lássuk honnan indultunk és, hogy hol tartunk ma. Kifejtette, hogy folytatni szeretnék a kutatómunkát, újabb időszakokat felölelő korszakokról terveznek további könyveket kiadni. A három fiatal történészből álló szerzőtrió – Novák Csaba Zoltán, Tóth-Bartos András és Kelemen Kálmán Lóránt – által írt könyvet Nagy Botond levéltáros mutatta be. A munkát – a szakmaiságán túl – olvasóbarát elbeszélésként jellemezte. A könyvben bemutatott elemzés célja Kovászna megye létrejöttének bemutatása. Az, hogy hogyan zajlott le az 1968-as közigazgatási reform Romániában, hogyan és milyen szempontok alapján szervezték meg és milyen történelmi tényezők, milyen központi és helyi események, tényezők befolyásolták akkoriban Kovászna megye születését. Hogyan épült ki a megyei intézményrendszer, hogyan működött, milyen szerepet játszott a térség kulturális és gazdasági életében. Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője is méltatta a könyvet. Ő úgy értékelte: a könyv érdekfeszítő olvasmány, azoknak, akik szeretik a "politikai krimit". Ezen túl pedig tanulságul szolgálhat arról, hogy milyen hatása lehet a kultúrának az identitás megőrzésében. A könyvben külön fejezet számol be a létrejött új megyét működtető politikai és kulturális elit elemzéséről, megvizsgálva a hatalomgyakorlásban és közösségszolgálatban folytatott tevékenységeket is. Itt kapcsolódott be a beszélgetésben a hajdani szókimondó és sokszor kritikusnak titulált Megyei Tükör napilap két újságírója, Czegő Zoltán és Gajzágó Márton is, akik anekdotákkal elevenítették fel emlékeiket a korról. Király Károly - Vargha Mihály szerint az események koronatanúja - negyvenöt év távlatából idézte fel az egykori megyei elsőtitkár szemszögéből az eseményeket. Elmondta: az akkori Kovászna megye létrehozásában nem az övé az érdem, még csak nem is a Fazekas Jánosé, hanem a közembereké és a falusi értelmiségieké. "Ezt kellene tudatosítani ma is, és az emberek hangsúlyos fellépésére lenne szükség jogaink, érdekeink megőrzéséért. Az akkori és a mai időkben is a legfontosabb szempont, a cél a megmaradás" – mondta Király Károly. A könyvbemutatón egy kamara-kiállítást is megtekinthettek az érdeklődők a megyésítés dokumentumaiból, és az abban az időszakban készült Bortnyik György-fotókból. A könyv megvásárolható Sepsiszentgyörgyön, Kovászna Megyei Művelődési Központ székhelyén (Szabadság tér, 2. szám). Ára 40 lej. (Kovászna Megye Tanácsának sajtóirodája) Novák, Csaba Zoltán és Tóth-Bartos András, Kelemen Kálmán Lóránt: ÚJJÁSZÜLETÉS, HÁROMSZÉKBŐL KOVÁSZNA. Kovászna megye megszervezése és intézményesülése 1968–1972. /Háromszék Vármegye Kiadó - Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2013/ Transindex.ro 2013. november 4.Aki alakíthatta a történelmet– beszélgetés Király Károllyal, Kovászna megye egykori párttitkárával – Király Károly közelmúltunk azon kevés politikai személyiségei közé tartozik, akik elvi meggyőződésből és népük szolgálatának feltett szándékával váltak a román kommunista hatalom részesévé. A magas tisztség és a vele járó előjogok gyakorlása sem tudta megfertőzni őket, sőt, amikor rádöbbentek, hogy a kezdetben ígéretesnek tűnő népi demokrácia helyét parancsuralmi rendszer és személyi kultusz veszi át, felálltak kényelmes bársonyszékeikből, és szembefordultak az önkényuralommal. Magatartásuk és tetteik az erdélyi magyarság jelenét és jövőjét egyaránt meghatározták. Az 1968-as közigazgatási átszervezés során megalakított Kovászna megye egykori vezetőjével Székelyföld múltjáról és jelenéről beszélgettünk. – Ön szerint mi vezetett Románia 1968-as területi és közigazgatási felosztásának átszervezéséhez? – A Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésének a nyíltan soha be nem vallott, de annál határozottabb szándéka, mely kivitelezésének első lépései már 1960-ban, Gheorghiu Dej pártfőtitkár vezetése alatt megtörténtek. Leválasztották a Magyar Autonóm Tartományról Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy rajonokat, három, többségükben románok lakta területet pedig hozzá csatoltak, ezzel nagymértékben megváltoztatva a Maros–Magyar Autonóm Tartománnyá átkeresztelt közigazgatási egység nemzetiségi összetételének arányait. – Melyek voltak a megyésítés előkészítő lépései? – 1967 őszén politikai hadjáratot indítottak Székelyföld területi felosztása érdekében. Elképzelésük szerint a történelmi Marosszék, a már említett román területekkel együtt Maros megyét alkotta volna. Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy rajont, valamint Kovászna városát, Zabolát, Maksát, Dálnokot, Málnást, Nagybacont, Zágont, Bodzafordulót és egész Erdővidéket Brassóhoz, míg Tölgyest és a Gyilkos-tavat Bákó megyéhez kellett volna csatolni, a maradékból pedig létrehozták volna Hargita megyét. – Minek köszönhető, hogy a keménykezű, ellentmondást nem tűrő kommunista hatalom mindezt végül mégsem tudta megvalósítani? – Az összefogásnak. Annak, hogy a nép egységesen és határozottan lépett fel a bukaresti szándékok meghiúsítása és saját akaratuk érvényesítése érdekében. – Hogyan lehetett ezt elérni? – A helyi politikai vezetők felosztást ellenző állásfoglalásával, mely mögé – a velük egyetértő és elképzelésüket támogató értelmiség meggyőző munkája következtében – a városiak és vidékiek egyaránt felsorakoztak. Meg kell említenünk továbbá, hogy az összefogás magját képező vezetőréteg egységes álláspontjának kialakításában óriási szerepe volt Fazakas Jánosnak, aki magas rangú párttisztviselőként mindvégig kiállt a történelmi Háromszék megye visszaállításáért. Az ő következetes magatartásával és tekintélyével sikerült Sepsiszentgyörgy rajon Brassó párti vezetőinek akaratát meghiúsítani. – Önnek milyen szerep jutott ezekben az eseményekben? – A párt és a kormány rendkívüli megbízottjaként Hargita megye megszervezésére kaptam felhatalmazást, ezért 1967 késő őszén már a helyszínen tartózkodtam. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár és államfő már a ’60-as évek elején ismert, megbízott bennem, ezért amikor tudomást szerzett Kézdivásárhely rajon és a hozzájuk csatlakozók Brassó ellenes viszonyulásáról, engem bízott meg a helyzet kivizsgálásával. E kérésnek eleget téve szembesültem a közakarattal, melynek hatására végül Hargita mellett, Sepsiszentgyörgy központtal egy újabb székely megye létrehozását javasoltam. Ceauşescu ezt elfogadta, csupán a Háromszék elnevezéssel szemben voltak fenntartásai, így az új megye, szintén az én sugallatomra, a Kovászna elnevezést kapta, és szintén engem bíztak meg a megalakításával is. Működését 1968. február 18-án kezdte el. – Az Ön vezetése alatt a régi-új megye soha nem tapasztalt gazdasági és kulturális fejlődésnek indult. Hogyan sikerült mindehhez beleegyezést és anyagi támogatást szerezni? – Okosan kihasználtam a megye adottságait, illetve a helyzetemet. Gazdag vadállományunknak köszönhetően ugyanis az államfő gyakran megfordult nálunk, megyevezetőként nekem jogom és kötelességem volt a vadászatokra elkísérni. Egy ilyen alkalommal például, miközben Kisbaconon haladtunk át, megemlítettem neki, hogy a falu lakossága neheztel rám, amiért nem rendeztünk be múzeumot a magyar Ion Creangă, vagyis Benedek Elek mesemondó emlékére. Sok medve van itt? – kérdezte rám nézve, majd igenlő válaszom után írásban kérte tőlem az emlékház létrehozására szóló javaslatom. Így lettünk gazdagabbak egy kulturális intézménnyel. – Mi vezetett az 1972-ben bekövetkezett lemondásához? – Tisztában voltam vele, hogy ténykedésemmel sok ellenséget szereztem magamnak Bukarestben, ezért csak idő kérdése, hogy a megye éléről elmozdítsanak. Erre 1972-ben látták elérkezettnek az időt, ugyanis ekkor szólítottak fel, hogy nevezzem meg az utódomat, s az is a tudomásomra jutott, hogy felfelé, a minisztertanácsban alelnöki tisztséget is betöltő és általam tisztelt Fazakas János helyére akarnak buktatni. Eleve viszolyogtam ettől a megoldástól, s mivel Ceauşescu és az általa vezetett mindenható párt nemzetiségi politikája is a kárunkra változott, elhatároztam, hogy további politikai szereplést nem vállalok. Döntésemben fontos szerepet játszott, hogy rádöbbentem, az előléptetést elfogadva, magam is a homogén román nemzetállam megteremtésének eszközévé válok. – Miként látja megteremthetőnek Székelyföld területi autonómiáját? – Csakis a néppel együtt, amennyiben a politikai és szellemi élenjárók is e küzdelem élére állnak. A hatalomhoz való dörgölőzés helyett pedig okos, bátor, következetes és egységes politizálásra van szükség. Az elmúlt 93 év alatt ugyanis Bukarest csak úgy tudott rajtunk uralkodni, hogy hol mézzel, hol korbáccsal megosztott bennünket. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. március 8.Novák Csaba Zoltán1968, A NYITÁS ÉVE A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceaușescuval Ceaușescu hatalomra jutása változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét. Gheorghiu Dej 1965-ben bekövetkezett halála után március 22-én Nicolae Ceauseșcut megválasztották a Román Munkáspárt (RMP) első titkárának. A hatalomátvétel után következő 4-5 évben Ceușescu fokozatosan eltávolította politikai ellenfeleit és megteremtette azokat a belpolitikai feltételeket, amelyek alapján hozzákezdhetett egy újszerű társadalmi- és gazdaságpolitikai irányvonal érvényre juttatásához. 1965-ben sor került a RMP (1965-ben az RMP visszakapta a régi megnevezését, azaz RKP) IX. Pártkongresszusára, amely egy új politikai és ideológiai korszak kezdetét jelentette. A kongresszuson a pártvezetés új politikai, gazdasági alapelveket fogalmazott meg, amelyek közül a legfontosabbak: a kizsákmányoló osztályok eltűnésével a szocializmus teljes győzelmet aratott az országban, ezzel a szocialista építkezés, fejlődés új szakaszához érkezett. A kongresszuson az is megfogalmazódott, hogy a szocialista berendezkedés újabb szakaszaként a jövőben sor fog kerülni az ország közigazgatási-területi megszervezésének megreformálására, a falusi helységek szisztematizálására, valamint a nemzetgazdaság vezetése tervszerűsítésének javítására. A nemzetiségi kérdést is mélyen érintő, fontos alapelvként jelent meg az a kijelentés is, miszerint a szocialista társadalom fejlődésének alapjait még hosszú ideig a szocialista állam és a szocialista nemzet biztosítják. A román állam és a kisebbségek viszonyát illetően a „szocialista nemzet” fogalmának megjelenése jelentett újdonságot egy megváltozott nemzetfelfogást vetítve előre. Külpolitikai téren hasonló folyamatokról beszélhetünk. Románia, miután elérte, hogy a szovjet csapatok elhagyják az ország területét, fokozatosan igyekezett függetleníteni magát a Szovjetunió gazdasági és politikai befolyásától. Az 1964-es „függetlenségi nyilatkozat” után Románia számos olyan lépést tett, amely egyedinek számított a keleti tömb országai között: felvette a diplomáciai kapcsolatot az NSZK-val, és nem szüntette meg kapcsolatait Izraellel. Az összes szocialista nemzet szabad és független fejlődése biztosításának és a belügyekbe való be nem avatkozás állandó hangoztatása ideológiai alapot teremtett a fent említett politikai lépésekhez. Ceaușescu aktív kül- és belpolitikáját a társadalommal való részleges kiegyezésre alapozta. A lakosság életszínvonalának emelését célzó gazdasági törekvések mellett fontos szerepet játszott az elit, az értelmiségiek irányába történő nyitás. A Ceaușescu által kezdeményezett liberalizáció tehát kihatott az élet minden területére, beleértve a kulturális szférát is. A párt élére történt kinevezése után Ceaușescu találkozókat kezdeményezett és szervezett különböző értelmiségi csoportokkal biztosítva őket, hogy a Dej utolsó időszakában elkezdett enyhülés folytatódni fog. Az értelmiségi csoportokkal való találkozások, a könyvkiadás területén tett engedmények rendkívüli mértékben megnövelték a párt első számú vezetőjének népszerűségét. A nyitás, természetesen nem jelentette azt, hogy a párt ellenőrzése csökkent volna. Nem került sor ebben az időszakban látványos letartóztatásokra az értelmiségiek körében, ellenben a megfigyelések, a lehallgatások, az informátorok módszerei technikailag, módszertanilag tökéletesedtek. Ceaușescu hatalomra jutása, mindazok ellenére, hogy nagyvonalakban követte a Dej által meghatározott politikai irányvonalat, változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét. A kisebbségekkel szemben a nemzeti politika egy viszonylag türelmesebb változata jelent meg. A kisebbségekkel szemben tanúsított óvatosságra utal az a tény is, hogy megválasztása után, az első titkár első látogatásai kisebbségek által is lakott vidékekre vezettek és, hogy az 1967-68-as közigazgatási reform lebonyolításakor annak ellenére, hogy megszüntették a Maros Magyar Autonóm Tartományt, a székelyföldi magyar elit jelentős többségét kielégítő új megyehatárokat rajzoltak meg, amely jelentős mértékben megerősítette eddigi pozícióikat. A hatvanas évek közepétől beindult belpolitikai folyamatoknak az 1968-as csehszlovákiai események újabb lendületet adtak. A prágai reformok kiváltotta vita, majd a Varsói Szerződés csapatainak intervenciója miatt a román pártvezetésnek 1968 nyarán az eddiginél is nagyobb szüksége volt a teljes romániai társadalom támogatására. Látványosan megszaporodtak a pártvezetés és a különböző értelmiségi csoportok közötti találkozók, megbeszélések és az ország fontosabb megyéibe tett munkalátogatások. A pártvezetés e gesztusértékű taktikai lépéssorozata nem kerülte el a romániai magyarságot sem. A Varsói Szerződés csapatai beavatkozását elítélő népgyűlés után, pl. néhány nappal már a Székelyföldön találjuk Ceaușescut. Augusztus 26-án népszerűsége csúcsán érkezett Brassóba, hogy onnan aztán meglátogassa a két újonnan alakult „székely megyét” Kovásznát és Hargitát. A romániai magyarság bizalmának visszaszerzéséért tett lépések közé tartozik az a találkozó is, ami a legfelsőbb pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között zajlott le 1968 június 28-án. A párt legfelsőbb vezetése kezdeményezésére, a már megszervezett értelmiségi találkozók mintájára. Bukarestbe hívták a romániai magyar értelmiségiek egy jelentős részét. Több mint 50 romániai magyar értelmiségi (írók, költők, szerkesztők, művészek, oktatók) kapott meghívót. A korszak hangulatában elméletileg benne volt ugyan ez a lehetőség, a tanácskozásra meghívott értelmiségieket mégis meglepetésszerűen érintette a felkérés, hisz csupán néhány nappal a találkozás előtt értesítették őket. Előzetes egyeztetésre, taktikázásra ilyen körülmények között alig akadt lehetőség (esetleg néhány személy között lezajló rövidebb beszélgetés), habár a romániai magyarság legégetőbb problémáival, amint az a tanácskozáson elhangzottakból is kiderül, mindenki tisztában volt. Az RKP KB-nak székházában megrendezett tanácskozáson a pártvezetés néhány kulcsfigurája (Nicolae Ceaușescu, Paul Niculescu Mizil, Leonte Răutu, Gere Mihály, Fazekas János) és a romániai magyarság reprezentatív értelmiségi elitje vett részt: Bukarestből (Domokos Géza, Szász János, Bodor Pál) és a fontosabb erdélyi kulturális centrumokból: Kolozsvárról (Gáll Ernő, Demeter János, Jordáky Lajos, Kántor Lajos, Nagy István, Csehi Gyula, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Jancsó Elemér), Marosvásárhelyről (Hajdu Győző, Gálfalvi Zsolt, Sütő András), Temesvárról (Sisak Ernő), Szatmárnémetiből. A megbeszélésen többen, a jegyzék szerint 26-on, szólaltak fel. Elméletileg bárki felszólalhatott, aki meghívót kapott és a beszédek időtartama sem volt szigorúan megszabva csak annyiban, „ahogy aztán telt az idő mondták, hogy lehetőleg rövidebben.” Amint említettük, előzetes egyeztetésre, taktikázásra nem került sor, de az elhangzott beszédekből világosan kirajzolódtak azok a problémakörök, amelyek a magyar értelmiségiek szerint sürgős megoldásra vártak. Az első, egyik leghangsúlyosabban kiemelt kérdés a romániai magyarság jogi státusának és az állami- és pártszervekben való képviseletének rendezése volt. Több felszólaló (Gáll Ernő, Demeter János) is kihangsúlyozta, hogy szükség van egy kisebbségi statútumra, amely rendezné a magyarság sajátos, kollektív jogait. Az ebben a témakörben felszólalók továbbá azt is kérték, hogy hozzanak létre egy olyan állami szervet, amely koordinálná a magyar kisebbség kulturális életét. A jogi kérdéskörben került terítékre az ötvenes években, haza- és nemzetárulás hamis vádjával elítélt magyar értelmiségiek rehabilitálása is. Szóba kerültek továbbá a hatvanas években eltávolított kétnyelvű feliratok és a megváltoztatott utcanevek is, valamint a kisebbségiek nyelveinek használata az államigazgatásban. A második csoportkör az oktatás területén tapasztalt kérdéseket érintette. A leghangsúlyosabban kiemelt kérdés az anyanyelvi oktatás helyzete volt. A felszólalók többsége szóvá tette a magyar tannyelvű szakiskolai oktatás szinte teljes felszámolását, valamint az anyanyelven való iskolai és egyetemi tanulás előtt álló akadályokat: a magyar tannyelvű osztályok indulásának akadályoztatását, az egyetemi felvételik során a magyar diákokat ért diszkriminatív intézkedések, a kisebbségiek számára írt tankönyvek, Románia földrajzának és történelmének a kisebbségek anyanyelvén történő oktatása, az egyetemi végzősök kihelyezése körüli bonyodalmak. Az úgynevezett kulturális jellegű kérések és sérelmek palettája is az előbbiekhez hasonló telítettséggel bírt. Említésre került egy sor kérdés a kisebbségi hagyományőrző és műkedvelő csoportok támogatásától el egészen a színházi életben tapasztalható hiányosságokig. Viszonylag nagy teret kapott a nemzetiségek és a romániai média viszonya. A felszólaló értelmiségiek, ráérezve a lehetőségekre, új folyóiratokat kértek, magyar és német nyelvű tv és rádióműsorokat, a meglevő újságok mennyiségi és minőségi feljavítását. Említésre került továbbá a nemzetiségek nyelvén történő könyvkiadás kérdése is, ahol a kiadványok számának növelését szorgalmazták és egy, a kisebbségek számára külön könyvkiadót is kérték. A kulturális élet egyik kiemelt szegmenseként jelent meg a kisebbségieknek a romániai tudományos életben betöltött szerepe és pozíciói, amely a felszólalók többsége szerint nem tükrözte sem a nemzetiségek arányát, sem azoknak a tudományban, a kulturális életben kifejtett tevékenységének mennyiségét és minőségét. Az 1956-os magyarországi események kihatásai sok tekintetben megtörték a romániai magyarság vélt vagy valós integrációjának a román állam részéről történő megítélését. A romániai magyarság kérdése az 1944-45-ös állapotokhoz hasonlóan állambiztonsági kérdéssé fokozódott. A román társadalom magyarságképén való pozitív változást remélhettek azok a felszólalók, akik hiányolták a román médiából, tömegtájékoztatásból a magyarságról és általában a nemzetiségekről szóló tájékoztatásokat. A pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között lezajlott találkozás és tanácskozás nem számított egyedi jelenségnek 1968-ban, mégis rendkívül fontos momentuma az RKP magyarságpolitikájának. 1948 után a párt gyakorlatilag kijelentette, hogy a kisebbségi kérdést megoldották és, hogy a kisebbségek helyzete nem jelent egyedi problémát és a szocialista alkotmány által nyújtott szabadságjogok nem indokolják a kollektív jogok kérését. Az élet minden területét uraló párt 1968-ig gyakorlatilag nem konzultált ily mértékben egyik kisebbségi (vagy más, vallási, társadalmi stb.) csoportot illető kérdésben sem. Az erdélyi, főleg a székelyföldi magyarság körében nagy népszerűségnek örvendő Magyar Autonóm Tartomány létrehozáskor, 1952-ben sem került sor egyeztetésre a kérdésben érintett közösséggel, de még az illetékes elitcsoportokkal sem. Ugyanúgy annak részleges megszüntetésekor sem 1960-ban. A találkozás, tanácskozás mindenképp a Ceaușescu-féle részleges nyitás, kezdeményezés eredménye volt. A visszaemlékezésekből és a felszólalásokból az derül ki, hogy a megszólalók jelentős többsége ekkor látta elérkezettnek a lehetőséget, hogy végre a pártvezetés tudtára hozza mindazokat a jelenségeket, történéseket, amelyeket a romániai magyarság szerintük sérelemként könyvelhet el. Érdekes jellemzője a tanácskozáson elhangzott beszédeknek az a taktikai diplomatikusság, amellyel a felszólalók bemutattak néhány kérdéskört. A párt második vonalában tevékenykedő aktivisták „szabotációira” meg a deji korszakban elkövetett mulasztásokra hárítva a felelősséget lehetővé tették Ceaușescunak és a pártvezetésnek, hogy tiszta alapokra helyezzék a kisebbségpolitikát és az ebből fakadó legitimizációs kérdéseket. A tanácskozás és az elhangzott kérdések egy másik jellegzetessége volt, hogy nem hangzottak el gazdasági jellegű érvek, problémafelvetések. Ugyanazon év januárjában az adminisztratív reform kapcsán a belső pártviták körében viszont elismert tényként jelent meg a többségében magyarok lakta Székelyföld gazdasági elmaradottságára. Tény az is, hogy a kulturális élet területén dolgozó magyar értelmiségiek a személyes tapasztalataikon túl nem rendelkezhettek pontos gazdasági adatokkal, kimutatásokkal, statisztikákkal, amelyekre hivatkozni lehetett volna. A több órát is igénybe vevő tanácskozáson elhangzott kérések alapján a pártvezetés készített egy problémakatalógust, amelyben összegezte az elhangzó kéréseket, észrevételeket és az azokra adandó válaszokat. A problémakatalógust vizsgálva kiderül, hogy melyek voltak azok a kérdések, amelyekre a párt azonnal reagált, melyek voltak a pártvezetés számára a legkényesebb pontok, melyek voltak azok a területek, ahol számítani lehetett egyfajta kompromisszumra és melyek voltak azok a kérések, amelyeket a pártvezetés kapásból visszautasított. Szembetűnő, a nemzetiségek jogi helyzetére utaló bármilyen kérés azonnali visszautasítása. A magyar értelmiségiek, élve a lehetőséggel megpróbáltak kitörni az 1948-tól beálló állapotokból, új jogi státust kérve az országban élő nemzetiségeknek. Statútumot kértek és ennek alapján jól meghatározott és körülírt, hatékony, intézményes szintű képviseletet. A pártvezetés viszont azonnal visszautasított mindennemű olyan kérést, ami a kollektív jogok elismerését eredményezte volna. Ezzel szemben csak adminisztratív jellegű változtatásokat, néhány magyar származású ember pozícióba juttatását ígérték meg a különböző állami szerveknél, amely sokszor kimerült az ún. tanácsadói (konzultatív) szerepkörrel. A tanácskozás sikerességét vagy kudarcát az adott történelmi-politikai kontextusból kiindulva kell vizsgálnunk. Az elhangzott követelések, kérések közül nagyon kevés valósult meg ténylegesen és néhány pedig részlegesen. A pártvezetés most sem ismerte el a nemzeti kisebbségek kollektív jogait (ahogy más közösségekét sem), ezért indokolatlannak tartotta egy statútum elkészítését. Néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva nem változott a szakiskolai képzés. A nyelvhasználat, utcaelnevezések, kétnyelvű feliratok területén kezdeményezett változtatások általában elsikkadtak a vidéki párt- és állambürokrácia útvesztőiben. Románia történelmét és földrajzát ezek után sem oktatták a kisebbségek anyanyelvén, valamint nem készültek speciális román nyelv és irodalom tankönyvek a nemzetiségi diákok számára. A 70-es évek második felétől aztán a részleges vívmányok is fokozatosan eltűntek. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy mindezek ellenére számos pozitív hozadéka is volt akkor és ott ennek a találkozónak. A pártvezetés újra szembesült a romániai magyarság legégetőbb, főleg kulturális jellegű problémájával. A romániai magyar elit számára lehetőség adódott mindezt hivatalos fórum előtt is elmondani, felvázolni. A tanácskozás utáni időszakban hozták létre a Kriterion Könyvkiadót és A Hét kulturális közéleti napilapot, valamint ekkor indult be a román tv magyar és német nyelvű műsora is. A két 1968-ban létesült megyében, de másokban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek legelején lehetőség adódott a helyi magyar kultúra ápolására, magyar jellegű szobrok, emlékművek, emlékházak felállítására. Transindex.ro, 2014. április 3.A mesterség választotta őtKönyv és gyertya-díjjal tüntették ki az RMDSZ március 15-ei gáláján a csíkfalvi Kilyén Domokost. 1972-ig a jobbágyfalvi téglagyárban dolgozott, ezután édesapját, Kilyén Lajost, a község addigi polgármesterét váltotta fel. Kisebb megszakítással 2000-ig, nyugdíjba vonulásáig volt a település vezetője. Nyugdíjasként a népművészetnek él: székelykapukat farag, citerákat készít Domi bácsi, akivel ezúttal a kitüntetés kapcsán beszélgettünk. Kilyén Domokos szerint a kitüntetés az egész község érdeme– Hogyan fogadta a kitüntetés hírét? – Meglepett, nem is gondoltam rá, hogy valamikor még megemlékeznek az idősekről is. Szép gesztus a kezdeményezők részéről. – Mit jelent önnek ez a díj? – Úgy érzem, nem az én egyedüli érdemem, a községből mind a kétezer lakos megérdemelné ezt a kitüntetést a magyarság ápolásáért. A gyertyás tüntetés is azért szerveződött 1990-ben, hogy nemzeti jogainkat értelmesen, művelten követeljük. Mert ha hallgatunk, mindenki azt hiszi, hogy beleegyeztünk sorsunkba, hogy elfelejtettük magyarságunkat. – Mit üzenne ezzel a kitüntetéssel másoknak? – Nemzeti azonosságunk, magyarságunk ápolásában rendkívül nagy érdemük van az egyszerű falusi embereknek. Ha ők nem ápolnák drága anyanyelvünket, ha nem tanítanák már egészen kiskoruktól unokáikat a népdalra, nótára (...) Nem magyarkodni kell és a mellünket verni, hanem úgy tenni csendesen, ahogyan évszázadokon át őseink ápolták a kultúrát, nyelvünket. Ez példaértékű, és nagyon sajnálom, hogy az ifjúság egészen más vonalra terelődött, nem szeretik már a népdalt, a néptáncaink a színpadra szorultak fel, a báljainkat a diszkók helyettesítik. – Mióta készít hangszereket, és hová kerültek ezek? – Amikor befejeztük a nyárádszentmártoni kultúrotthon építését, 1971-ben az avatóra készítettem el az első tíz citerámat, azóta összesen harmincat készítettem. Került belőle Hunyadi László művészhez, Papp Lajos szívorvoshoz, de Kövér Lászlóhoz is. Kisgyerekkorom óta zenélek, a padláson találtam egy nagyon rozoga citerát, de fel lehetett húrolni. A háborúból maradt telefondrótok belseje acélos volt, abból készítettünk húrokat. Magamtól tanultam meg. Nagyon kíváncsi voltam a hegedűre is. Tíz évig foglalkoztam hegedűkészítéssel is, Lovász Jámbor Zoltán doktor úrral együtt az 1980-as évekig. Gyönyörű hegedűket lehetett készíteni, de hangot „gyártani” nehéz. A közepes hangzásig el lehet jutni, de azon felül már nagyon nehéz, nagy mester kell legyen, aki tovább is eljut. – És a kapufaragás? – A kapufaragás már régen foglalkoztat, a nagyapám búzaházi kapuja is szőlőindásan szépen meg volt faragva, de emlékszem üknagyapám kapujára is, amit 1859-ben készített. Ahogy ide költöztem Csíkfalvára, készíteni akartam magamnak egy székelykaput. Segítségül hívtuk Bandi Dezső tanár urat, elképzeltük a figurális megjelenítést, amit ő átdolgozott. Negyvenedik születésnapomra készült el a kapu, egy évig dolgoztam rajta. Azóta tizenhét kaput faragtam, van belőle Magyarországon: Battonyán, Cigándon, Solton, de itthon Székelybőben, Csíkfalván, Jobbágyfalván, Búzaházán, Szentmártonban, Székelykálban és Demeterfalván is. A Nyárádmentén nem voltak olyan nagy kapufaragók, mint Udvarhelyszéken, de egy-egy példány került a vidékünkre is. A motívumok nagyjából megegyezők, de nem olyan díszesek. – Ejtsünk néhány szót közigazgatási pályájáról is. – A közigazgatásba nem is akartam belemerülni. Apám huszonöt évig volt polgármester előttem. Apám előtt a lukafalvi Fazakas János volt a néptanácselnök, de kegyetlenül bánt a falubeliekkel, bántalmazta őket, pisztollyal járt az úton, esténként lövöldözött is. Azért fordultak hozzám az emberek, hogy legyen közülük való a vezető. Hát belementem, azzal a szándékkal, hogy négy évet végigviszek, amíg kerül valaki megfelelőbb. Aztán jött a következő négy év, és sok emberrel megbarátkoztam. Úgy eljöttem 1972-ben a téglagyárból, hogy 2000-ben mentem nyugdíjba a közigazgatásból. Nem én választottam ezt a mesterséget, a mesterség választott engem. Gligor Róbert László. Székelyhon.ro 2014. július 19.Jobbágytelke – ahol táncolni, énekelni jóHa nem is minden út, de nagyon sokak útja Jobbágytelkére vezetett ezen a héten, ahol a népi muzsika és néptánc volt az úr. Vannak visszatérő és új táborozók, akik megszállottként, hagyományőrzőként vagy néptánckedvelőként mártóztak meg a Folk Center Alapítvány által szervezett XVI. Marosszéki népzene- és néptánctábor forgatagában. Egy kis hangulatért, csipetnyi ízelítőért minket is Jobbágytelkére csalt a kíváncsiság, hiszen jó együtt lenni azokkal, akik őseink ritmusára, táncrendjére, dallamaira szórakoznak, mulatnak, ropják a táncot. 300 táborozó – kétharmada külföldi Borongós, esős délután csöppentünk a táborba, a művelődési házban szólt a zene, László Zsolt irányításával éppen nyárádmenti táncokat tanultak, sokan járták, egymást érték a táncospárok, miközben a középen táncoló oktató lábát, mozdulatait figyelték. Az információs irodában vendégekre váró hölgyek fogadtak, majd Puskás Attilára, az egyik főszervezőre vártunk, aki bokros teendői közepette szakított pár percet, hogy beavasson az idei tábor menetébe. – A táborozók száma háromszázra nőtt. 60 százalékuk külföldi, ennek 10 százaléka nyugati. Érkeznek Németországból, Franciaországból, az Amerikai Egyesült Államokból, Ausztráliából, Kárpátaljáról. Sokuk visszatérő táborozó, akik részesei szeretnének lenni a tábor kínálta programoknak. Az oktatás az előbbi évekhez hasonlóan történik, több helyszínen zajlik. Jelenleg nyárádmenti, mezőmadarasi, nyárádselyei, magyarói táncokat tanulhatnak a kezdők, a haladók és a gyerekek. Újdonság idén, hogy ínyencek, azaz félprofik is tanulhatnak, mégpedig nagysajói és magyarói táncokat, oktató Kádár Elemér. A táncon kívül hangszeres zeneoktatás és énekoktatás is zajlik. A gyerekekkel külön foglalkozunk, ők előszeretettel kézműves-foglalkozásokon vesznek részt – mondta el Puskás Attila szervező. Kopjafa Bartók emlékére Az idei tábor attól különleges, hogy a programokat a Bartók Béla-emlékév fémjelzi. Tudni kell, hogy Bartók a marosszéki, nyárádmenti népzenei gyűjtőmunkája során 1914-ben járt Jobbágytelkén. Az itteni gyűjtés emlékére szombaton kopjafát emelünk az iskola előtt – mondta a táborszervező. Itt jegyeznénk meg, hogy idén Bartók- emlékévet tartanak Jobbágytelkén, az itteni gyűjtések 100. évfordulóján. Ennek egyik jelentős rendezvényére Kisboldogasszony-napi búcsúkor kerül sor. Bartók Jobbágytelkén 20 népdalt rögzített fonográfra, köztük van a közismert Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő című dal is, amelyet minden magyar ember ismer, csak ennek eredetét nem tudják. Kézműves alkotók a csűrben Beszélgetésünk után a Templomközi kézművesházba is bepillantottunk, ahol új rendeltetésű, egykor szénával tele csűrben alkottak a gyermekek, éppen papírsárkányt készítettek. Azon ügyködtek, hogy a saját készítésű vesszővázra felillesszék az egyéni ízlés szerint festett és mintázott papírt, hogy aztán szárnyalhasson az alkalmatosság. Sajnos, éppen szélcsendben és szemerkélő esőben az alkotómunkát nem követhette sárkányeregetés. De így is nagy volt az elégedettség, amit festékmentesítő, szorgos kézmosás követett. A csűrben az előző napokban volt még agyagozás, szalmaválogatás, szalmafonás –, hiszen a szalmakalap-készítés sajátos jobbágytelki kézműves-foglalatosság –, makarónifestés és -fűzés, kenyérsütés és csuhé- bábkészítés is. A résztvevők ellátogathattak egy helyi szalmakalapos-mesterhez és a kovácsműhelybe is. Sok muzsika és tánc, néprajzi előadások A kora délutáni órákban a Csűrmoziban zajlott a vetítés, többek között a Honvéd együttest láthatták (Antigoné, Ludas Matyi, Moszkva tér, Harangok), az Experidancét (Nagyidai cigányok, Ezeregy év). A néprajzi előadások között megemlítjük Kádár Elemér előadását – Hol volt, hol nem volt Marosszék? – Soós Zoltán előadását – A székely társadalom és Marosszék kialakulása a XIII-XIV. században –, Pávai István Marosszék népzenéje című előadását, ami számunkra is emlékezetes élmény marad. A szervezők beszélgetésre is sort kerítettek a péterlaki zenészekkel, sőt kirándulást is szerveztek a közeli esztenára, ahol tábortűzzel zárult az egyik tábori este. Szóval volt ott minden, tánc, muzsika, szórakozás, szakmai színvonal. A jobbágytelki táncokat napi rendszerességgel Fazakas János és Fazakas Emese oktatták. A nyárádmenti népdalok oktatását Kásler Magda vállalta, zenéltek a magyarpéterlaki zenészek, a Magos, az Üver zenekar, az Öves együttes és az adatközlők. A gálaműsor szombaton este 9 órakor lesz, ezen fellép a Bekecs néptáncegyüttes. Ezt követően – mint minden este – hajnalig tartó táncház lesz. A tábor vasárnap ér véget. Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely) 2014. szeptember 20.Novák Csaba ZoltánLÉPÉSKÉNYSZERBEN „Barátságra ítélve.” Kádár János és Ceausescu 2. A mérsékelt számonkérés időszakától a diplomáciai hidegháborúig: Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, de kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen. A „mérsékelt számonkérés” időszaka A hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a két ország közötti kapcsolatban nem csak a történelmi örökség és a nemzetiségi kérdés jelent problematikus pontot, a kommunista ideológia értelmezésében, a szocialista tábor jövőjét illetően is jelentős eltérések mutatkoztak. Kádár számára, amint azt többször hangsúlyozta, a Szovjetunió által kezdeményezett politikai, gazdasági együttműködés tűnt a járható útnak oly módon, hogy közben Magyarország ne térjen le a „klasszikus kádárizmus” útjáról. A romániai belpolitikai történések viszont jelentős belpolitikai fordulatot vettek. 1971-ben véget ért a Ceauşescu által, politikai célokból kezdeményezett rövid nyitási időszak. A júliusi tézisekkel nyilvánvalóvá vált, hogy a Ceauşescu-féle pártvezetés az ideológiai befele fordulás, a gazdasági reformok elutasítását helyezi előtérbe. Ceauşescu rendszere látványos neosztálinista jegyeket hordozott magában, amit különutas politika folytatása tett még markánsabbá. A jó taktikai érékkel bíró román pártvezető a szovjetek oldaláról is bebiztosította magát. A hatvanas évek második felében világosan jelezte a szovjeteknek, hogy nem kérdőjelezi meg a kommunista dogmákat, a szocialista tábor egységét, de ezek romániai megvalósításában külön utat akar. A romániai helyzet változásával párhuzamosan Kádárnak belső kritikákkal is szembesülnie kellett. A magyarországi értelmiségi társadalom és ennek hatására néhány politikus is érzékelte, hogy a román-magyar viszony nem lépett előre a hatvanas évek tárgyalásai, az ott alkalmazott taktika nyomán. 1968-ban a Magyar Írószövetségben az értelmiségiek azt kérték számon, hogy mit tesz az MSZMP a határon túliak kérdésében. Nem sokkal később a romániai Fazekas János panaszai miatt a Népszabadság főszerkesztője, Gosztonyi János feljegyzést intézett Kádárhoz és felrótta az MSZMP Romániával szemben tanúsított passzivitását. A lassan körvonalazódó újabb Kádár-Ceauşescu találkozóra tehát az előbbinek lépnie kellett. Erre az 1972-es barátsági szerződés aláírása jelenthetett megfelelő lehetőséget. A megoldatlan problémákat immár nem lehetett megkerülni, a magyar vezető nem tekinthetett el a belső kritikáktól. A találkozó előkészítése, Komócsin Zoltán és Aczél György tárgyalásai a román partnerekkel látszólag ezt jelezték. Az előkészítéssel megbízott Aczél és Komócsin az egyeztetések során egy sor olyan problematikus kérdést is felvetett, amire az előző években nem volt példa. A két magyar politikus szembesítette a román küldötteket azzal, hogy a magyar fél, hogy az előző tárgyalások során lefektetett együttműködési alapelvek nem valósultak meg a gyakorlatban. Aczél sérelmezte, hogy Magyarország már évek óta nem kap választ olyan fontos kérdésekben mint: a vízügyi megállapodás, kulturális cserék, gazdasági kapcsolatok, kereskedelem stb. Ezúttal terítékre kerültek a román-magyar kapcsolatok neuralgikus pontjai, köztük a legkényesebb kérdés, az erdélyi magyarság helyzete is. A Paul Niculescu Mizil vezette román küldöttség válaszaiból azt lehetett kiszűrni, hogy a két vezető találkozása során végre előrelépésekre kerül sor. A előkészítés során tehát adott volt a terep Kádárnak, hogy eredményeket csikarjon ki román partnerétől, amely ezúttal is a megszokott defenzív stratégiát választotta: védeni a meglevő pozíciókat, a status-quót, kivédeni és mérsékelni Magyarország túlzottnak tartott közeledési törekvéseit. Kádár ezúttal a jó példák ismertetése mellett egy kis lépéssel lelőbbre ment, a mérsékelt számonkérés taktikáját is bevetette. A két vezető beszélgetése során ismét felszínre került a két rendszer működése közötti különbség. Kádár, az aki nincs ellenünk, velünk van taktikáját vázolta fel, de Románia ekkor már az ideológiai szigor újabb útját járta. Kádár újabb kísérletet tett a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésére, konzulátusok felállítását javasolta és a Ceauşescuval való találkozásai során (tudomásunk szerint) először felvetette az oly kényes nemzetiségi kérdést is. Hangsúlyozta, hogy belügyi kérdésnek tekinti ugyanakkor arra hivatkozott, hogy érdekli a magyar közvéleményt a probléma, ezért nem kerülheti meg. A román vezető az eddig is bevált taktikát alkalmazta, elviekben egyetértett a magyar felvetésekkel, a gyakorlati megvalósításokat viszont időben eltolta. A romániai helyzet felvázolása közben pedig visszaverte a nemzetiségi kérdésben elhangzott magyar utalásokat. Kádár nem bonyolódott vitába, pedig a magyar pártvezetésnek ekkor már összetett elemzései voltak a romániai helyzetről, a nemzetiségpolitikában felmerülő problémákról. A találkozóról Kádár javaslatára emlékeztető is készült, amely a magyar fél számára életben tartotta azt a reményt, hogy ezúttal konkrét megvalósításokra is sor kerül. Az 1972-es találkozó nem váltotta be a várt magyar reményeket. A román pártvezetés nem nyitott, ellenkezőleg sok területen még inkább visszafogta a kétoldalú kapcsolatokat, elsősorban a kulturális élet területén. Ceauşescu, ekkor már államelnöki funkcióban is, nagyfokú hatalomkoncentrációt hajtott végre, személyi kultusza növekvő tendenciákat mutatott. A magyar külügyminisztérium elemzése szerint a szomszédos ország a „nemzeti érdekeit a szocializmus fölé állította, a szocializmusban bekövetkezett változásokat figyelmen kívül hagyja a szocialista országokkal való kapcsolatában, a KGST-ben a saját érdekeit a közösségi érdekek fölé helyezi.” Az elemzés aláhúzta, hogy Magyarország és Románia kapcsolatai formailag rendben vannak, de messzire elmaradnak a lehetőségektől. Az 1972-es találkozó emlékeztetőjéből a reméltnél is kevesebb valósült meg, nem növekedett a kishatárforgalom, a kulturális termékek cseréje csökkent és nem utolsó sorban, nem javult, sőt látványosan romlott a határon túli magyarság helyzete is. A magyar közvélemény ekkor már tisztában volt a helyzet mélységével. Az értelmiségiek részéről egyre több kritika fogalmazódott meg Kádár irányába, hogy magára hagyta az erdélyi magyarokat. Közben elkészült az első hivatalos elemzés is a határon túli magyarok helyzetéről. Valószínűleg a belpolitikai nyomás hatására vállalta Kádár, hogy egy újabb, számára egyre kényelmetlenebbé váló, magyar-román találkozón vegyen részt. Kádár tartózkodó magatartásáról számol be Roska István is visszaemlékezésében. A magyar vezető már annyira nem óhajtotta román partnere társaságát, hogy nem volt hajlandó Nicolae Ceauşescuval egy épületben megszállni. Kádár ekkor még mindig hajlott arra, hogy a kényes kérdéseket a kétoldalú kapcsolatok szintjén lehet megoldani és nem a nemzetközi fórumok előtt. Végül 1977-ben két fordulóban találkoztak a határ mellett, Nagyváradon, majd Debrecenben. Kádár ismét a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésével próbálkozott. Az ebben a kérdéskörben szokásos problémák (kulturális csere, oktatási együttműködés, kishatárforgalom stb.) mellett két olyan javaslattal is előállt, ami gyakorlatba ültetésétől konkrét megoldásokat remélt. A nemzetiségek híd szerepének elfogadtatásától az erdélyi magyarság kettős, elsősorban a Magyarországihoz való kötődésének elismerését remélhette. A konzulátusok felállításával pedig a kétoldalú kapcsolatokat pedig jogilag és törvényesen szabályozott új szintre lehetett volna emelni a remények szerint. Kádár némi sikerként könyvelhette el, hogy végül is mindkét javaslatát elfogadta a román fél. A közös nyilatkozatban szerepelt a nemzetiségek híd szerepének elve, illetve a konzulátusok felállítására is konkrét ígértek hangzottak el. A jószomszédi stratégia bukása és a diplomáciai „hidegháború” A Nagyvárad-Debrecen találkozó utáni reményeket a romániai belpolitikai változások nagyon gyorsan eloszlatták. A reformokra képtelen, a nemzetközi gazdasági helyzettől is sújtott Ceauşescu rendszer tovább ment a neosztálinista gazdaságpolitika és az egyszemélyes diktatúra fémjelezte úton. A román pártvezér felismerte azt, hogy addig, amíg nem áll fenn részéről a szocialista tömb elhagyása, addig Románia kérdése nem lesz stratégiailag fontos az amúgy is belső politikai és gazdasági problémákkal terhelt Szovjetuniónak. A nyolcvanas évektől kezdődően nyílt asszimilációs politikát folytattak a nemzetiségek ellen. A két ország kapcsolat nem hogy javult volna 1977 után, hanem határozottan negatív tendenciákat mutatott. Kádár Nicolae Ceauşescuval kapcsolatos külpolitikai törekvései és stratégiája csődöt mondott. A magyar külügyminisztérium éves jelentése csökkenő tendenciákról beszélt minden területen. Kádár ekkor már, felismerve a Nagyvárad-Debrecen utáni zsákutcás helyzetet, tudatosan kerülte a román pártvezetővel való hivatalos találkozót. Ceauşescu viszont több úton-módon jelezte, hogy szívesen ellátogatna Budapestre, viszonozni az 1972-es magyar látogatást. Kádár, az eddigi sikertelen próbálkozásai után nem szerette volna legitimálni a romániai állapotokat, Ceauşescunak viszont, az egyre elszigeteltebb külpolitikai helyzetben jól jött volna ily módon kommunikálni, hogy a román-magyar kapcsolatok a helyes mederben vannak. A hivatalos magyar álláspont szerint a felsőbb szintű találkozó akkor érik be, ha a függő kérdéseket le tudják zárni, ha a 1977-es találkozó eredményeiről pozitív mérleg vonható meg. Kádárnak 1977 után sikerült elkerülnie a Ceauşescuval történő hivatalos, kétoldalú találkozót. A nemzetközi fórumokon kívül többé nem találkoztak. Ugyanakkor nem menekülhetett a román vezető politikájának következményeitől. A romániai magyarság helyzetének romlásával és a magyarországi közvélemény ebben a kérdésben is egyre aktívabb megnyilvánulásai lépéskényszerbe hozták. A magyar pártvezetésnek komoly ellenlépéseket kellett tenni. Kádár ebben már nem kívánt részt venni, a megoldást másokra bízta, azt is mondhatjuk, szabad kezet adva. A nyolcvanas évek közepétől erőteljes propaganda- és diplomáciai háború bontakozott ki a két ország között. Ceauşescu teljes erőbedobással vett részt ebben, Kádár viszont csak asszisztált. Összegzés Ha a fent vázolt eseményeket kivetítenénk egy képzeltbeli grafikonra egy erőteljesen hullámzó, az idő múlásával kimondottan lefele tendáló kapcsolatrendszer képét kapnánk meg. Mindezt több tényező is befolyásolta: a két ország belpolitikai helyzete, történelmi öröksége, a szocialista táborban és a nemzetközi életben lezajlott folyamatok, a két politikus szocializációja, habitusa. A két vezető kapcsolatát és a korszakot alaposan megvizsgálva kijelenthetjük, hogy két, egymástól nagyon különböző, esetenként egymásnak teljesen ellentmondó személyiségről, politikai koncepcióról beszélhetünk. Kádár János internacionalista volt, Trianon után született és a munkásmozgalomban szocializálódott. Reálpolitikus volt, nem szerette a kockázatot. Fontos volt számár a „fontolva haladás”, a biztosan elérhető eredmény. Internacionalizmusa végigkísérte egész pályafutását, és meghatározta a munkásmozgalomhoz és a szocialista táborhoz fűződő viszonyát. Ami a Szovjetunióval való kapcsolatát illeti, ezt nagymértékben meghatározta 1956 öröksége is. Kádár plebejus nemzetfelfogása is valószínűleg az internacionalista szocializációjából és az ország reálpolitikai helyzetéből fakadt. Kádárra, ahogy többen is megállapították, jellemző volt, hogy gyakran jobban félt a magyar nacionalizmustól, mint a szomszédos országok nacionalizmusától. Nicolae Ceauşescu szintén a munkásmozgalomban szocializálódott, de politikai karrierjének alakulását nagyban meghatározta a párton belüli frakcióharc. 1952-ben a hazai, „nemzeti” vonal győzedelmeskedett a Luka László és Ana Pauker fémjelezte moszkovita frakció fölött, 1956 után pedig a megerősödött román pártvezetés fokozatosan elkezdte a Szovjetuniótól történő „függetlenedés” előkészítését és megvalósítását. Ez a későbbiekben a párt egyik legfontosabb legitimációs eszköze lett. Ceauşescu ilyen értelemben nacionalista volt, hatalmát nagymértékben a nemzeti szuverenitásra és saját erőforrások használatának mobilizálható hatására építette. A nacionalizmust legitimációs és mobilizációs eszközként használta. Ceauşescu a hatvanas évektől egy emancipációt óhajtó romániai elit élén állt, és ennek a törekvéseit fogalmazta meg, ugyanakkor diktátor is volt. Kádár reformokkal, antinacionalizmussal, társadalmi megbékéléssel és jóléttel operált, Ceauşescu ellenkezőleg: egyre nagyobb teret engedett a nemzeti tudatnak. A hatvanas évek közepétől Kádárnak a nagy társadalmi támogatottsággal bíró Ceauşescuval kellett volna rendezni a magyar-román kérdéseket, kitörni az 1956 utáni defenzív állapotokból. Kádár ekkor úgy mérte fel, hogy a két ország belső viszonyainak kölcsönös kiismerésével, rendezésével elérhető lesz a szerinte mindenre megoldást hozó kétoldalú kapcsolatok elmélyítése. Az 1966-os és 67-es találkozók ennek a szellemiségében zajlottak le. Kádár a belső reformok, a szocialista együttműködés útján járó, a belpolitikai „hibákat” állandóan az internacionalizmus szellemiségében korrigáló Magyarország barátságát ajánlotta fel annak érdekében, hogy kielégítse a magyar társadalom és a politikai osztály igényeit, elvárásait. Ceauşescu ekkor már a különutas politika ösvényét járta. Románia részéről nem merült fel a kommunista ideológiával való szakítás, a tábor elhagyásának lehetősége, ugyanakkor világosan jelezte (és az adott politikai kontextusban meg is tehette), hogy saját erőforrásait használva halad a szocializmus útján. Ebben Magyarországra csak annyiban volt szükség, hogy a román pártvezetés szándékainak megfelelően kezelje a két ország között a nemzetiségi kérdés miatt fennálló sajátos viszonyt. Ceauşescunak ebből a logikából nézve nem állt érdekében a kétoldalú kapcsolatok átlagosan túli elmélyítése. Az internacionalizmus sem motiválta, és a romániai magyarság és az anyaország viszonyának elmélyülése sem állt érdekében. Ezt különböző taktikai fogásokkal érte el. Kádár Jánossal szemben a halogatás és a látszatkapcsolatok fenntartása taktikáját alkalmazta, belpolitikai szinten pedig esetenként a romániai magyar elit részleges politikai integrációjával húzta ki sikeresen a kérdés méregfogát. A hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált Kádár számára is, hogy az előző taktika nem hozta meg a kívánt eredményeket. Ráadásul, a nemzetiségi kérdés területén a magyar értelmiség részéről is egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. A román pártvezetés mindenképpen szembesíteni kellett a magyar részről felmerülő problémákkal. Kádár ezt 1972-ben és 1977-ben mérsékelt formában tette meg. Ekkor sem mert felvállalni egy esetleges konfliktushelyzetet román partnerével. Jellemző, hogy az Aczél, Komócsin előkészítőn sokkal hangsúlyosabban merültek fel a problémák, mint a későbbi államfői találkozón. 1977-ben a két vezető a két ország határán találkozott, és mindketten elmentek addig a határig, ameddig politikájuk engedte őket. És ez fordítva is igaz: mindkét politikus eljutott addig a pontig, ameddig a másik engedte őt. 1977 után már nem került sor több kétoldalú találkozóra, habár a román fél taktikai megfontolásból többször is szorgalmazta. A két ország viszony a nyolcvanas évektől folyamatosan romlott, sőt azt is mondhatjuk, hogy egyfajta diplomácia „hidegháború” vette kezdetét. Kádár ebben viszont már nem vállalt aktív szerepet. A korszakot vizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy az esetek többségében Kádár lépéskényszerben volt Ceauşescuval szemben. 1956 után új alapokra kellett helyezni a kétoldalú kapcsolatokat, a hatvanas évek végén figyelembe kellett venni Ceauşescu nemzetközi sikereit, és nem utolsó sorban folyamatosan figyelni kellett a két ország történelmi örökségét, a romániai magyarság helyzetét, amire a magyar társadalom érthető módón érzékeny volt. Kádár és Ceauşescu kölcsönösen nem kedvelték egymást, és ez a kortársak visszaemlékezése mellett kimutatható a személyes találkozókról készült jegyzőkönyvekből is. A Kádár-Ceauşescu beszélgetésekből általában hiányoztak a hivatalos kapcsolatokon túlmutató személyes megnyilvánulások. A szovjet-román találkozókon a két ország kapcsolatában mélypontot jelentő hatvanas években sem maradtak el az anekdotázások, a különböző vadásztörténetek kölcsönös megosztása. Kádár nem kedvelte román partnere stílusát, személyiségét, politikai habitusát. Ceauşescu túl gyengének tartotta Kádárt, aki nem képes erőteljesen kezében tartani a dolgokat, így teret enged a Románia által túlzottan is félt magyar nacionalizmusnak. Ceauşescunak Kádár annyiban volt fontos, hogy a külvilág számára fenntartsa a normalitás látszatát, Magyarország nem tartozott a stratégiailag fontos partnerek közé. Kádár nem volt dinamikus a Ceauşescuval való kapcsolatában, a tárgyalások során sosem váltott ütemet, kerülte a konfrontációt még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az általa szorgalmazott stratégia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elvi megfontolásokból ugyanazt az internacionalista diskurzust erőltette, internacionalista szocializációja és a Trianon-komplexus foglya maradt a román partnerével szemben. A valóság az, hogy a két vezető között az idő előrehaladtával egyre több volt a nézetkülönbség a szocializmus fejlődését illető kérdésekben is. A Kádár által preferált kivárás taktikája, hogy Ceauşescu „eltévelyedése” a szocializmus helyes útjáról a diktátor és az általa képviselt politika bukását eredményezi, nagyon későn avanzsált előnnyé. Mire ez beérett a nyolcvanas évek második felében, Kádár esetében már egy öregedő, a konfrontációkat még inkább nem vállaló politikusról beszélhetünk. Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, ugyanakkor nem sikerült megoldást találni a bukás bekövetkeztéig fennmaradó időszakra. Kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen, hiszen mérsékelt diplomáciai agresszivitással és ügyes külpolitikai lavírozással mindig sikeresen tematizálta a felmerülő kérdéseket, elhárította a Kádár részéről érkező gyenge kísérleteket. Novák Csaba Zoltán 1975-ben született Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Eelek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Fontosabb publikációk: Raport final. (A romániai kommunizmust elemző Tismăneanu Bizottság jelentése) társszerző Fejezetek Marosvásárhely új- és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. társszerkesztő Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010. Rendszerváltás és politikai átmenet Marosvásárhelyen 1945-1948. In: Marosvásárhely új és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. „A nyitás éve”, 1968. A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceausescuval. Múltunk 2008/2. 229-266. pp. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után. Limes, 3-4/2008. 52-68. pp. A romániai magyar kisebbség helyzete. Petru Groza politikájának magyar támogatása. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 204-210. pp. A Brezsnyev doktrína és a szovjet nemzetiségpolitikai fordulat kelet-közép-európai következményei. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 274- 278. pp. Revoluţia din decembrie 1989 în judeţele Harghita, Covasna şi Mureş. Clio 1989, 2008/2. Bucureşti. 48-59. pp. Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért. (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunal 1968-ban). Székelyföld, 2008/július. Anul posibilităţilor? 1968 în România şi problema naţională. In: Partide politice şi minorităţile naţionale din România în secolul XX. 4. Techno Media, Sibiu, 2009. 299-319. pp. Politica naţională a PCR la sfârşitul anilor ’60 la începutul deceniulul următor. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Impactul reformei administrative don 1968 asupra politicii faţă de minoritatea maghiară. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Faţă în faţă. Întâlnirea dintre conducerea de partid şi elita intelectuală maghiară din România la 28 iunie 1968. Anuarul Institului de Istorie „Nicolae Iorga”. A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform. Székelyföld, 8/2010, 91-111. pp. În slujba naţiunii şi a partidului. Dubla identitate a unui activist maghiar. Exemplul lui Janos Fazekas. Partide politice şi minorităţi naţionale din România în secolul XX., Techno Media, Sibiu, 2010, 316-329. pp. Transindex.ro 2014. október 25.A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben) 2.A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna. Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen” mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott! A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Kolozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá. Kései egyetemtörténet Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”. A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette. A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt. (folytatjuk) Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. december 15.Emlékkereszt a világháborús hősöknek KézdivásárhelyenAdvent harmadik vasárnapján, tegnap a kézdivásárhelyi református templomban tartott istentiszteletet követően a mintegy százfős tömeg a református temetőkertbe vonult, ahol az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület által felújított első világháborús sírnál emlékeztek a világégés kitörésének centenáriumára, a tömegsírban nyugvó névtelen hősi halottakra. A csíkszeredai egyesület által állított hadisírkereszten Az első világháborúban elesett honvédek emlékére 1914–1918. Nevük a múlt homályába vész, de Isten előtt nem ismeretlenek! felirat olvasható. A megemlékezésen a kutatócsoport tagjai mellett a Székely Nemzeti Tanács, a Kézdivásárhelyi Székely Tanács és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom is képviseltette magát, s jelen voltak a Nagy-Szabó Kornélia karnagy által vezényelt szegedi Kiss István Kórus tagjai, akik a kézdivásárhelyi református dalárdával közösen egyházi énekeket és a Trianon Himnuszt énekelték el. Az esemény házigazdájaként Beder Imre tiszteletes köszöntötte a megjelenteket, majd Vásárhelyi Gábor József, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület elnöke, arról szólt: az utókor kötelessége emlékezni mindazokra, akik elestek a haza védelmében, a legszentebbet adva, amit bárki is adhat hazájáért: az életüket szülőföldjüktől távol vagy akár szülőföldjükön. „Nem meghalni, hanem élni kell a hazáért, itt megmaradni a Kárpát-medencében és akárhol, ahol élünk. Annak a nemzetnek, amelynek nincs gyökere, nincs jelene és jövője sem” – hangoztatta. A kutatócsoport azt szeretné, ha a kézdivásárhelyiek ezután számon tartanák ezt a szent helyet, ahol tudomásuk szerint többen vannak névtelenül eltemetve, kinevelnének egy olyan nemzedéket, amely továbbviszi a hősök iránti tiszteletet, és minden évben emlékezzenek meg e névtelen hősökről. Felszólalását követően Beder Imre tiszteletes örömét fejezte ki a kutatócsoport kezdeményezéséért, akik emberi és anyagi lehetőségeiket latba vetve, sőt, azokat túlszárnyalva tették rendbe a sírt, és arra szabvány hadisírkeresztet állítottak. A református lelkész köszönetét fejezte ki Dimény Attila múzeumvezetőnek, az egyházi sírok kitűnő ismerőjének, szakavatott kutatójának és az Erdélyi Kutatócsoport Egyesületnek. A szegedi Fazakas János Varga Kálmán Hazádnak élj! című versét szavalta el. A felújított honvédsírt ft. Vargha Béla kézdiorbaiszéki római katolikus főesperes szentelte meg. A megemlékezés a kegyelet koszorúinak elhelyezésével ért véget. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. január 7.Arcvonások – Király Károly – A legellentmondásosabb erdélyi magyar politikus?Sükösd Levente, a Kossuth Rádió munkatársa annak a Király Károlynak a húgával beszélgetett, akit nagyon sokan Románia rendszerváltás előtti és utáni egyik legellentmondásosabb magyar politikusaként emlegetnek. „Minden írást, levelet, amit nekem diktált vagy általa eljutott hozzám, mindent megőriztem öntudatlanul. Talán megérzésből cipeltem magammal, mint a sorsom, egyik városból a másikba, egyik országból a másikba. Mígnem egy napon kinyitván az éjjeliszekrényem, kihullott belőle egy rakás papír, dosszié, rég eltemetettnek vélt emlék és fájdalom. Bevallom, nem egy szíven ütött. Mi lesz, ha én sem, ha ő sem lesz már? Ki mondja el, amit tudunk? Ami ma már történelem” – írja emlékirataiban Király Ibolya, az egykori marosvásárhelyi magyar-francia szakos tanárnő bátyjáról, az egykori romániai magyar politikusról, a ma 84 éves Király Károlyról. A ma már Budapesten élő Király Ibolya beszélt a nyolcgyermekes erdélyi munkás-család történetéről, a sok viszontagságról, amit a viharos történelmi időkben gyermekként átéltek. Elmondta, hogy a bátyja, Károly ácsként dolgozott Konsztancán, itt került a Román Kommunista Párt mozgalmába, hogy aztán később Moszkvába kerüljön iskolába, illetve elvégezze a bukaresti pártiskolát. Király Károly a megyésítéskor került Kovászna megye élére, nagyon jól érezte magát a székelyek között, és mivel nem volt szűk látókörű ember, erre az időszakra bizonyára sokan pozitívumként emlékeznek – magyarázta a nyugdíjas tanárnő. Király Ibolya kulisszatitkot is elárult: amikor bátyja 1972-ben észrevette, hogy őt „felfele akarják buktatni” és vele akarják elmozdíttatni Fazekas Jánost, lemondott magas állami és politikai tisztségeiről. Hozzátette: ez egy egyedülálló lépés volt, ezt senki nem tette meg. Nem kis kockázatot jelentett a diktatúra belső ellenzékijének lenni – magyarázta Király Ibolya, aki beavatott és szenvedő alany volt a fivére mellett. Azért nem végezte úgy Király Károly, mint a többi ellenzéki, azért maradt életben, mert ő soha nem adta fel, mert végig biztos volt abban, hogy ő ezt a harcot végi tudja vinni – véli a tanárnő. Király Ibolya szerint bátyja csak 1989 után számított ellentmondásos személyiségnek, mert ’89-ig, amíg Marosvásárhelyen élt, őt csak biztató és bátorító szavakkal illették Király Károllyal kapcsolatosan. Ha elolvassuk mi a véleménye Király Károlynak az autonómiával, az önrendelkezéssel kapcsolatosan, akkor megértjük őt – nyilatkozta Király Ibolya. A nyugdíjas tanárnő beszélt arról is, hogyan élte ő át Pécsen 1989 decemberében a romániai eseményeket, majd elmesélte, hogy ’89 decemberében már milyen kalandos körülmények között érkezett Aradra egy segélyszállítmánnyal. Kossuth Rádió Erdély.ma 2015. január 16.Kászoni Zoltán átevezett a túlsó partraTalálkozásaink egyre ritkultak. A Magheru sugárúton, az élelmiszer-ipari minisztérium előtt mondtad, Zoltán bátyám: ne menj Fazekas Jánoshoz, gyere, én az erdővidéki bányászoknak mindent elintézek! Aztán az A hét szerkesztőségében ölelkeztünk, mint erdővidékiek. Te is írásodat vitted be. Telefonon hívtál: itthon van Gáspár testvérem Kolozsvárról, apámmal együtt menjünk kirándulni a Hagymásba! És mentünk. Kapkodtuk egymástól a szót, nagy beszédű csapat voltunk... Négy évvel ezelőtt szólt utoljára a telefon, amikor Háromszék élő kincsei című könyved (Barót, Tortoma Kiadó, 2011) véleményeztem a Communitas Alapítványnak. Édesapád kirándulótársunk volt, apámként tiszteltem. Ő itthon, Te a székesfővárosban lelsz végső nyugvóhelyre, megtartó emlékezetre. Isten veled, Zoltán bátyám! Szerdán este jött a szomorú jelentés, hogy életének 87. esztendejében a magyar fővárosban elhunyt a jeles halbiológus, halászipari szakmérnök, vadbiológus, szakíró, Barót szülötte és díszpolgára, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület tiszteletbeli alelnöke, Kászoni Zoltán. A kolozsvári római katolikus főgimnáziumból indult, a moszkvai Halászati és Halipari Egyetemen szerzett diplomával Mezőzáhon kezdte pályáját, később Erdély, Bánság és Partium halászati felügyelője, majd a bukaresti Halászati Kutatóintézet laborfőnöke, aztán igazgatója lett. Több éven át halászati államtitkár volt, a román óceáni halászflotta egyik létrehozója, az első romániai magyar nyelvű halászati szakkönyv szerzője. Hosszú ideig az országos román vadász- és horgászegyesület alelnöki, később főtitkári tisztjét töltötte be. Bukarestből való távozása után Kovászna megye erdészeti főfelügyelőjeként dolgozott. Egyetlen fiát, Kászoni Zoltán István újságírót, későbbi irodalmárt és nyelvészt követte az anyaországba. Ott is, itt is otthon érezte magát, az utolsó pillanatig írt. 1963 és 2012 között megjelent több mint húsz könyve, és mi, földijei őrizzük itthon emlékét. Kisgyörgy Zoltán Néhány munkája: A Kárpát-medencei vadaskönyv / Budapest, Terraprint, 2003/ Vad és vadászat Erdélyben / Mentor, Marosvásárhely, 2005/ Kászoni Zoltán /Barót, 1928. jan. 22. - Budapest, 2015. jan. 14./ Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 28.Egy ludovikás tüzérhadnagy kálváriája (Zsuffa Zoltán halálának 25. évfordulójára)1944. augusztus 20-án nyáriasan forró, szeszélyesen felhős, villamosságtól terhes időjárás uralkodott Budapesten, de ez távolról sem indokolta a Ludovika Katonai Akadémia végzős évfolyama tisztavató ceremóniájának lerövidítését. Amint a dátumból is kiviláglik: háború volt, amikor bármely pillanatban felbőghettek a szirénák, feldüböröghettek a légvédelmi ütegek. A hirtelen Keletre fordító román csapatok a szovjetekhez csatlakoztak, és Szent István napján (épp tisztavatáskor) már Nagyvárad felé közeledtek. A nagymúltú Ludovika végzős évfolyama ilyen körülmények közt tette le az esküt, szembenézve az önként választott katonai pálya első élet-halál megpróbáltatásával. Zsuffa Zoltán tüzérhadnagy akkor huszonhárom éves volt. Hogy mi történt az eskütételt követően? Szőcs Géza, a fizikatudományok doktora, aki Zsuffa Zoltán egyik legkedvesebb tanítványa, így summázza a történteket: „Hivatásos tüzértisztként a csíkszeredai 1. számú székely hegyi tüzérosztályhoz osztották be. Az észak-erdélyi harcok alatt került a 27. tábori tüzérezredhez, és az újonnan felállított 27/III. tüzérosztály tisztjeként teljesített harctéri szolgálatot 1945. május 9-ig, amikor szovjet hadifogságba esett. Onnan 1947. szeptember 17-én tért haza. 1947 és 50 között alkalmi munkákból élt. ’50-ben Zabolán tanított, de onnan kirúgták. Mezei munkás lett, a Négyháznál szénát csináltak. 1951 és ‘55 között a kézdivásárhelyi Erdészeti Műszaki Középiskolán tanít, közben elvégzi a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem matematika–fizika szakát. 1955–81 között először a kovásznai általános iskolában, majd a líceumban tanít. Kétszer volt aligazgató, először Kézdiről átkerülve, aztán Fábián Ernő igazgatósága idején. A Kovásznai Líceum az ő idejében épült. Kérte: ne betonalapot rakjanak, mert megeszi azt a szén-dioxid. Igaza volt, alig öt év telt el, és újra kellett alapozni, terméskőből. Ő szereltette be a központi fűtést, egy régi iskolatársa segített a közbeszerzésben, három nap alatt érkeztek meg a csövek. Az ő idejében épült az intézmény kőkerítése is. Zolti meghirdette a közfuvart a falvakban. Negyven gazda hordta kalákában a köveket. Zsuffa idejében épült fel a tornaterem is, de amikor Fábiánt leváltották, őt is menesztették...” (Székely Újság, Kézdivásárhely, 2011. okt. 4.) * – Apuka a szovjet fogságban japán tisztekkel került össze. De mindenekelőtt el kell árulnom, miként kaptam én a Borbála nevet – kezdi a visszaemlékezést a tanár úr leánya. – Szent Borbála a tüzérek védőszentje. December 4-e, a tüzérek ünnepnapja az én névnapom is. Édesapámat és társait a fogságban kegyetlenül megdolgoztatták: bányákban, vasútépítésen, mezőn, mindenütt. Alultápláltak voltak, piszkosak, rühesek. De azzal a tanulsággal érkezett haza, hogy ő, aki még nem volt házas ember, sokkal könnyebben viselte a szenvedést, mint azok, akik családjuktól teljes elszigeteltségben éltek. Közel két és fél év rabság után oroszul is tudott valamicskét. Ami ludovikás múltját illeti: csakis jeles bizonyítvánnyal lehetett jelentkezni a Ludovikára, a származás is nagyon számított. Egy évet lehúztak mint közkatonák, de karpaszományosok voltak, meg kellett tapasztalniuk, mit jelent bakának lenni, s csak azután kezdődött a tiszti képzés, ahol urat neveltek belőlük. Többféle ruhájuk volt, szatyrot/csomagot nem vehettek a kezükbe. Szabóhoz nem mehettek, hanem jött a szabóság a Ludovikára mintát venni, majd próbákra is. A sok férfias, durva kiképzés után tánc- és társalgási oktatás következett, tudniuk kellett viselkedni vendéglőben, színházban, hangversenyteremben úgy, hogy elnyerjék a civil emberek megbecsülését. Elit kiképzést kaptak, matematikából, fizikából és hadtudományból olyan felkészítést, hogy a Bolyai Egyetemen játszva tette le a szükséges különbözeti vizsgákat. Apukám nagyszerűen beszélt románul, mert a katolikus gimnázium után néhány évet a Şaguna-gimnáziumban járt Brassóban. Aztán eldöntötte, hogy a Ludovikára megy, felment Kolozsvárra, és a piaristáknál érettségizett. * Miközben Zsuffa Zoltán fogságban volt, megtörtént a II. világháborút követő békediktátum, így hazaérkeztekor az a tényállás fogadta, hogy szülőföldjén – bár még létezett a Maros–Magyar Autonóm Tartomány – ő a Román Népköztársaságnak tartozik állampolgári engedelmességgel. Katonai utánképzésre Târgoviştére hívták 1951-ben. Tüzéri tudományával (ebben a lovaglás is benne foglaltatik) hatalmas sikert aratott. Azonnal meghívták katonatisztnek, de akkor már sikerült tanári pályára állnia, így szerényen megköszönte a megtiszteltetést, és tartalékos főhadnagyként hazatért családjához egy felhőtlen polgári élet reményében. Hát nem épp így történt! * Halála után egy évvel, 1991-ben, jóval a rendszerváltás után a dél-romániai Berevoieşti határában ritka eseménynek lehetett szemtanúja ország-világ tévénéző közönsége. A Securitate egy külszíni fejtés üregébe, egy szénportemetőbe próbálta sietősen elföldelni irattárának egy különösen felelősségterhes részét, de a lakosság, és főleg a szabad sajtó, észrevette. Hatalmas anyagot sikerült kimenteni és nyilvánosságra hozni többek közt Király Károly, Keresztély Pál és a kovásznai matematikatanár, Zsuffa Zoltán dossziéját. Íme a Zsuffa-vádirat felvezető szövegének töredéke: „Már 1970-től a fent nevezett (Susnumitul Zsuffa) többször beszélt nyilvánosság előtt a magyar nyelvű oktatás visszaszorításáról. 1977 tavaszán tett kijelentése, mely szerint a magyar kisebbség anyanyelvi oktatásának körülményei rendkívül megnehezültek, letartóztatásához vezetett. Irredentizmussal és azzal vádolták, hogy az iskolában román helyett magyar nyelven készítette jegyzeteit. A kihallgató tisztek kilátásba helyezték, hogy katonai bíróság elé állítják. Írásban részletes vallomást kértek tőle irredenta tevékenységéről, Erdély Magyarországhoz csatolásával kapcsolatos kedvező álláspontjáról...” (Lásd: Sor(s)ok a gödörből, A Hét, 1991. 05. 31.) * – Apánk véresre volt verve, amikor Szentgyörgyről, a Securitatétól hazaérkezett! Rágondolni is borzalmas – emlékezik vissza fia, Zsuffa Levente. – Nekünk, gyermekeinek nem mutatta meg sebeit-véraláfutásait, sőt, bujkált a kertben, nehogy észrevegyük szenvedését. Anyuka ránk maradt naplójában olvassuk, hogy apánk teste fekete volt. Ketten kísérték be a kapun, és mi csak azt láttuk, hogy a szája el volt hasadva és a homlokán seb volt. A kihallgatáson rúgta a pribék, és gumibottal ütötte. Nyilatkozatot írattak vele, de amikor az kész volt, nem tetszett nekik, ezért elverték, és újat írattak. Az első kihallgatás 12 órát tartott. Végül diktálás után kellett írnia, de akkor is állandóan mutogatták neki a gumibotot... Kilátásba helyezték, hogy hetenként fogják behívni, iszonyúan megfélemlítették. Bűnei közt szerepelt, hogy az iskolai katalógusba magyarul írta be, hogy 7,33 (hét 33), amikor hivatalosan 7,33 (şapte 33)-t kellett volna írnia. (…) Aztán Fazekas János korabeli miniszterelnök-helyettes, amikor Géza bácsiéktól (a szívkórházat alapító dr. Benedek családja – Gy. S. megj.) értesült a történtekről, közbenjárt és megtörtént a „rehabilitálás”. Behívatták a milíciára, és kedélyesen megmagyarázták neki, hogy na-na, semmi baj, ezután rendesen fog viselkedni! Sőt, kétszer is hívatták, s másodszorra azt mondták neki, nem jön hogy elhiggyék, hogy ez megtörtént, és hogy felejtse el az egészet! Aulich ezredes, a megyei szekufőnök emberséges volt – a történtek után személyesen hozta haza apám elkobozott könyveit –, de ’77 áprilisában valamilyen ürüggyel elszólították őket, hogy aztán Szatmártól, Kolozsvártól lefelé, a Székelyföldön át mindenkit elverhessenek, aki valami okból feketelistán volt. Kezdődött kedves brassói tanárom, Szikszay halálával, aztán apám is sorra került, s utána Erős Péter tanár úr, aki most Szentgyörgyön él. „Szegény Szikszay Jenő, biztosan hallott róla, a brassói magyartanár nekem nagyon jó barátom volt – mesélte Zsuffa Zoltán halála előtt egy héttel Simó Erzsébet mikrofonja előtt. – Szikszayt úgy húsvét táján kapták el, pár nappal előttem. S a halála!? Azt sem lehet tudni pontosan, hogy felakasztották-e vagy ő akasztotta fel saját magát. Rögtön beutaztam Brassóba. Szikszayné édesanyja – aki ott lakott velük –, mikor megérkeztem, kiszólt, hogy lépjek be. Megérkezett férje, dr. Szabó Zoltán, és elmesélték, hogy már őket is behívatták, igaz, könnyebb kihallgatással megúszták, de tudtomra akarták hozni, hogy ott, Brassóban is sokat érdeklődtek rólam...” (A részletes vallomást lásd a Háromszék 1990. március 17-ei számában Utolsó interjú címmel.) * – Szentkatolnán dolgoztam, tömbházban laktam, meséli Zsuffa Levente. Egyszer csak jön a helyi rendőr, s azt mondja: menjek be hozzá, hogy valamit megbeszéljünk. Furcsának találtam, mert kertszomszédok voltunk, ő volt az egyetlen rendőr. Mondtam neki, hogy mondja meg ott, hogy mit akar. De ő erősködött, így aztán átmentem a hivatalba. A korabeli szekus szektorista ült az asztalnál, a rendőr elpárolgott a helyszínről. Sorbán leültetett, és mézesmázosan a mezőgazdasági kampány felől érdeklődött: hogyan halad a munka, milyen a viszonyunk a pityókát szedő katonákkal, cigányokkal és a diákokat felügyelő tanárokkal? Mondtam: minden rendben! Keményre váltotta a hangját: És akkor azt magyarázza meg nekem, mi történt, hogy az egyik tanárnőt megtaszigálta valaki! Elképedten álltam: Sorbán úr! Ez nem itt, hanem Kovásznán történt! Igen, apám is pityókát szedett az osztályával. Épp megyei vizitáció volt, ekkor történt, hogy a mezőn valóban „megnyakászták” Marikát, szomszédunkat, két gyermek édesanyját. – Elvtársnő! Ne szégyelljen lehajolni egy-két pityóka után! Így akar példát mutatni a fiatalságnak? – őrjöngött egy túlvezérelt kommunista érzelmű hatalmasság, megmarkolta Marika nyakát, és le akarta teperni a földre, tanárkollégák, diákok szeme láttára. Apám, aki gyermekkorától, majd a Ludovikán is a nők iránti korlátlan tisztelet szellemében nevelkedett, azonnal Marika védelmébe ugrott. Verekedés nem történt, de szópárbaj, az igen. És otthon elmesélte mindezt édesanyámnak, s ő azon melegében megírta temesvári barátnőjének. Csakhogy a Securitate már régóta olvasta leveleinket, hallgatta telefonjainkat. Szerintem ezzel kezdődött a balhé. A gyanú nem is volt alaptalan, hisz apám első unokatestvére, Zsuffa László (Leslie) az amerikai elnök, Eisenhower szárnysegédje volt, de ludovikás évfolyamtársaival is tartotta a kapcsolatokat, többek közt Costa Ricába is levelezve. Édesanyám finnországiakkal barátkozott. De apám államellenes összeesküvésekben nem vett részt, csupán mindenütt kimondta a véleményét. * Zsuffa Zoltán tanár úr élő legenda volt, és az marad mindörökké. E visszaemlékezés krónikása is tanítványa volt. Külön megemlékezést érdemelne a ludovikás hangulatú matematikaórák katonás dinamikája, a számonkérés szigora és etikája. A Kovásznai Líceum első érettségiző évfolyamának ő volt az osztályfőnöke. Abszolút rekordot állított fel több osztálykirándulás megszervezésével. Külön vagont bérelt a CFR-től, szalmazsákokat pakoltak a kabinokba, így indultak neki Romániát, Bukarestet, majd a tengerpartot is felfedezni. Ahol jónak látták: megálltak, vakvágányra tolatták a vidám karavánt. Íme, a katonás, szigorú Zsuffa Zoltán mint hangulatmester! Március 4-én, épp negyed évszázada, a tanár úr temetésén ennek a „történelmi” évfolyamnak a nevében Balczár Gyula mondott beszédet.: „ ...és jött a betegség! Soha sem gondoltuk volna, hogy Veled is megtörténhet! És most itt állunk, kérve: engedd koporsódra helyezni a 25. érettségi találkozónk alkalmával készített plakettet Kőrösi Csoma Sándor alakjával, akit szerettél, mert helytállása nagy volt, nagyon magyar volt, és nagyon európai.” Gyila Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. április 27.Gyöngykoszorú- találkozó ErdőcsinádonA virágzó természet és a népviseletek színkavalkádjában, gyönyörű tavaszi napon Erdőcsinádon XXII. alkalommal tartották meg a Gyöngykoszorú népzene- és néptánc- találkozót. Aki lelke felüdítésére kívánkozott, nem kívánhatott volna jobb programot, mint a több száz népviseletbe öltözött gyermek és fiatal látványában megmártózni, akik zsigereinkben hordozott népi kultúránkat, őseink táncát és zenéjét hívták elő és elevenítették meg. A fiatalok – szívünk, lelkünk díszei A szokáshoz híven a falu központjában gyülekeztek a csoportok, hogy aztán énekszóval, Miholcsa József huszárait követve megkerüljék a falu központját. A rendezvény nyitánya szemet gyönyörködtető, hiszen ekkor valamennyien együtt vannak, egymást követve vonulnak az együttesek. A szemlélőnek nem maradt más, mint leolvasni a helységtáblákat, s beazonosítani a vidék népviseletét. És persze megcsodálni a több mint hétszáz magyar gyermeket, a mieinket. A felvonulást követően Csanád vezér mellszobra körül köszöntések és ökumenikus istentisztelet következett, melyet a házigazda szerepét betöltő Bálint Csaba erdőcsinádi lelkipásztor a 150. zsoltárral indított. Dicsérjétek az Urat!... Dicsérjétek kürtzengéssel, dicsérjétek lanttal és hárfával! Dicsérjétek dobbal, körtáncot járva, dicsérjétek citerával és fuvolával, dicsérjétek csengő cintányérral! – hangzott a biztatás. Majd köszönetek hangzottak el, elsősorban a megújult művelődési házért mondott köszönetet a lelkész, hiszen az idei rendezvényt már sokkal szebb hajlékban szervezhették meg. Köszönetet fogalmaztak meg Gernyeszeg község polgármesteri hivatalának, Kolcsár Gyula polgármesternek, a Marosszéki Kulturális Egyesületnek, Fazekas Jánosnak, Füzesi Albertnek, az EMKE-nek és Kilyén Ilkának, Szász Róbert tánctanárnak és a sok támogatónak, a számtalan helybélinek, református egyháztagnak, akik szívügyüknek és Erdőcsinád elmaradhatatlan kulturális rendezvényének tekintik az eseményt. – Szívünk, lelkünk díszei ezek a gyermekek és fiatalok! Örülünk, hogy együtt lehetünk a XXII. Gyöngykoszorú találkozón, de meg kell emlékeznünk Szabó György Pálról és Éváról, akik elindították ezt a mozgalmat, s akik már nem lehetnek közöttünk. Becsüljük úgy a néptáncot és a népdalt, ahogyan ők tették! – mondta a lelkipásztor. Lukácsi Szilamér, Erdőcsinád volt református lelkésze, a Gyöngykoszorú- találkozók hűséges szervezője megköszönte, hogy utódja tovább viszi a fáklyát, hálás Csinád templomos népének, hogy az ügy mellé állnak. – Ez a mi sorsunk, vállalnunk kell a többletmunkát, hogy hagyományainkat átörökítsük a következő nemzedéknek. Az a nemzedék, amellyel a szervezést kezdtük, kicserélődött, utódaik vették át a munkát – fogalmazott a lelkipásztor. A székelykáli unitárius, a marosjárai katolikus lelkész szavai is hagyományaink további ápolására buzdítottak. Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok! – Tetszett, hogy a felvonuláson végig énekeltetek! Isteni adomány birtokosai vagytok. Énekelni, táncolni tudtok. Átvettétek ezt a tudást, és gyermekeiteknek tovább fogjátok adni – mondta Kilyén Ilka színművésznő, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet Maros megyei elnöke, majd elmondta, hogy egy Magyarországról idelátogató fiatal kirándulni ment az erdélyiekkel, akik végig énekeltek a buszban. A nap végén megkérdezték tőle, hogy mi tetszett legjobban. Azt felelte, hogy az éneklés, ami Marosvásárhelytől Kolozsvárig, Kolozsvártól Marosvásárhelyig "nem fogyott el", annyi népdalt ismernek az erdélyi ifjak. S hogy minden gyermek, fiatal egyenként érezze személye fontosságát és súlyát ebben a nagy közösségben, a művésznővel együtt mondták el: büszke vagyok, hogy magyar vagyok! Hogy magyar táncot táncolok! Hogy magyar népdalt éneklek! S hogy ez valóban így van, bizonyította a hangerő és a taps. A török szokásból merített "minta" mindennapos, a gyerekek ezzel kezdik az iskolanapot. Mi elfelejtjük hangsúlyosan tudatosítani gyermekeinkben, hogy legyenek büszkék magyarságukra. Új táborközpont lesz Csinádon A köszöntések sorában Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ-szervezet elnöke elmondta, hogy a Gyöngykoszorú napja tökéletes összhang természet és a népviseletbe öltözött fiatalok között, s ahogy a természet örök, az lesz a magyar nemzet is. Az elnök elmondta, hogy Erdőcsinádon a régi hagyományt felelevenítve egy táborközpontot szeretnének létrehozni, amihez a magyar kormány támogatását kérték. Erre azért van szükség, hogy a népi kultúra jegyében egy évben ne csak egyszer teljen meg a falu, hanem folyamatosan legyenek rendezvények. Remélik, hogy ez megvalósul, s a régi helyére épülő táborközpont a magyar kultúra ápolásának helyszíne lesz. – Fontos megmutatni a kultúránkat, fontos nekünk, hogy a gyermekekben, fiatalokban megerősítsük az összetartozás érzését. Ezért vállaljuk a református egyházzal közösen ezt a korántsem könnyű munkát – fogalmazott Kolcsár Gyula polgármester. A rendezvény nyitóeseménye a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. 22 néptáncegyüttes lépett színpadra A művelődési házban egész délután és egész este folyt a tánc. Huszonkét együttes lépett fel. Elsőként a helyiek Árvácska néptánccsoportját láthatta a népes közönség. Következtek: a gernyeszegi Szőlőfürt, a búzásbesenyői és vajdaszentiványi hagyományőrzők, a marosvásárhelyi Csillagfény, a marosfelfalui Bíborka, a mező-bándi Csipkebogyó, a gyulakutai Szivárvány, a backamadarasi Kincses, a marossárpataki néptánccsoport, a gernyeszegi Nefelejcs roma csoport, a holtmarosi néptánccsoport, a szászrégeni Rügyecskék, a mezőmadarasi Árvalányhaj kis és nagy csoportja, a nyárádszeredai Apró Bekecs, majd a Kis Bekecs, a körtvélyfáji Bokréta, a székelykáli néptáncegyüttes, a magyarói Csurgó, a Napsugár nagy és középcsoportja, a huszadik alkalommal részt vevő soproni Pendelyes néptánc-együttes. A fellépők sorát a Maros Művészegyüttes zárta. Ezt követően táncházban szórakozhattak vendégek és helybeliek egyaránt. (mezey) Népújság (Marosvásárhely) 2015. július 4.Magyarságunk szellemvédőiBudapesten egy szemműtét után lábadozva épp befejeztem Koczka György 1956 novemberi-decemberi, 1957 januári-februári törvényszéki kihallgatási jegyzőkönyveinek magyar nyelvre fordítását, amikor a Háromszék és a Krónika napilapban olvastam, hogy 76 éves korában, tragikus hirtelenséggel távozott az élők sorából. Egyike volt azoknak, akiket az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ürügyén a romániai magyarság ellen indított retorzió nyomán 1956. november 18-án letartóztattak, s a mellényszabóból hadbíró őrnaggyá avanzsált Macskási Pál elnökletével 1957. március 2-án három év börtönbüntetésre ítéltek. Többször is megvitattuk: a Securitate által megfogalmazott prekoncepció alapján összeállított periratot, kihallgatási jegyzőkönyveket minden esetben a legalaposabb forráskritikával kell kezelni. Sajnos, már nem tudom átadni Koczka Györgynek a bukaresti levéltárban nemrég megtalált, fénymásolt négy vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéja dokumentumait, amelyek nemcsak az életút, az életmű, hanem a temesvári magyarság huszadik századi mindennapjainak döbbenetes látleletei. A több tízezer oldalas periratok, a hírhedt „szekus-dossziék” több éve tartó áttanulmányozása, fordítása, lábjegyzetelése minden kétséget kizáróan bizonyítja: a legfelsőbb román párt- és államvezetés 1956 őszén stratégiai célként fogalmazta meg a Bolyai Tudományegyetem – mint „nacionalista, irredenta fészek” – felszámolását, bedarálását. Mindezt egyetemi hallgatók, tanárok, családtagok bebörtönzése, meghurcolása, ellehetetlenítése, egyetemről való kizárása, életének derékba törése révén! Valójában a romániai magyarság értelmiségi képzésének legfontosabb központját állították hadbíróság elé. A levéltári dokumentumokból az is kiderül: „egy füst alatt” a kizárólag magyar nyelvű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet fokozatos felszámolását, elrománosítását is eldöntötték. Koczka Györggyel nem voltunk barátok! Közel másfél évtizeden át mindketten a bukaresti magyar tévéadás belső munkatársai voltunk. A Krónikában volt egy éles vitánk Fazekas János megítélése kapcsán. Mint minden vitában, ezúttal is mindkettőnknek igaza volt. Koczka Györgynek abban: Fazekas Jánosnak meghatározó szerepe volt a Bolyai 1956 novemberében letartóztatott négy diákjának meghurcolásában, elítélésében! Később a Trabantok kiutalásában „jeleskedő” miniszter, az RKP KB egyik titkára, a „meggyőzés, a marxista-leninista útra való terelés nemes szándékával” a börtönben is felkereste a négy letartóztatott, megrémült diákot, Koczka Györgynek orra alá dugva a „munkásöklöt”, és megkérdezte: „Tudod, mi az osztályharc? Tudod az anyád p....ját!” Így „védelmezte” a letartóztatottakat, a börtön kapujában álló sorsosait az önmagát a romániai magyarság megmentőjeként „definiáló” kommunista politikus. E sorok írójának abban volt igaza: mindezek ellenére a történésznek igenis, szóba kellett állnia Fazekas Jánossal! A beszélgetés elodázása miatt eddig nem derült ki: a magyar forradalom kirobbanása idején, 1956 október végén, a Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár – a hivatalos román párt- és kormányküldöttség vezetőjeként – forródróton arról tájékoztatta Fazekas Jánost, a Magyar Autonóm Tartomány 1956. október 24-én déli 13 órakor teljhatalommal felruházott „biztosát”, akit a hadsereg, a milícia, a Securitate, minden elnyomó szerv parancsnokává is kineveztek! –: mintegy ezer vezető székelyföldi magyar értelmiségit kell letartóztatni! Fazekas János azt állítja: megakadályozta a tömeges letartóztatást. Ezt a vallomását Sütő András Kossuth- és Herder-díjas írónak is megismételte. Megígértem Koczka Györgynek: mindent megteszek az állítást bizonyító vagy cáfoló dokumentum megtalálásáért! Drága Gyuri! Sajátos, megkésett siratómban az elmaradt dialógust folytatom! Ezt is immár az égi magasságban közölhetem a változatlanul közöttünk lévő éneddel: kezemben a Gheorghe Gheorghiu-Dej által széljegyzetekkel ellátott dokumentum, amely igazolja, hogy a Bolyai Tudományegyetem felszámolása a legfelsőbb pártvezetés szintjén dőlt el! A letartóztatásotok után Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár Leonte Răutu és Fazekas János vezetésével 1956. november 23-a és 26-a között népes pártküldöttséget zúdított a Bolyai Tudományegyetemre, hogy „kifejezetten a magyar értelmiségiekkel és az egyetem hallgatóival foglalkozzanak”. A legfelsőbb pártvezetés azonnal felismerte: a Várhegyi István III. éves történész hallgató által összeállított Határozati javaslat valójában a második világháborút követő első egyetemi reformtervezet! Leonte Răutu és Fazekas János az 1956. december 5-én véglegesített Jegyzékükben azt írták: „a Határozati javaslat szerzői közül négyen letartóztatásban vannak. (…) Előnyünkre szolgált, hogy elsősorban politikailag izoláltuk ezeket a hallgatókat, valamint hogy kizártuk őket az egyetemről. Ezek után kell következnie elkülönítésüknek” (azaz: a bebörtönzés! – T. Z.)”. „(…) Hozzá kell tennünk, hogy a Securitate szervei kapcsolataikat illetően nagyon gyengék voltak a Bolyai Egyetemen, s teljességgel elégtelenül tájékoztattak a dolgok ottani állása felől. A Securitate vezetésében egyetlen elvtárs sincs, aki ismerné a kolozsvári magyar lakosság problémáit.” A jegyzéket olvasva Gheorghe Gheorghiu-Dej – élet és halál uraként – hol felháborodott, hol irányelveket fogalmazott meg azzal kapcsolatosan, hogy a „négyek bandáját” – ahogyan Benneteket a kihallgató tisztek, a pártaktivisták, a Katonai Törvényszék bírái aposztrofáltak – először ki kellett volna zárni az ország összes egyeteméről, utána letartóztatni, majd példásan elítélni! Miközben e nekrológot írom, kibomlik előttem a romániai magyarság egyik legdrámaibb korszakának halálos ítéletekkel, kivégzésekkel, súlyos börtönbüntetésekkel „tarkított” sok-sok epizódja. Ki kell végre mondani: az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal – Illyés Gyulával szólva: „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyával” – való együttérzésért a romániai magyarság (számarányához viszonyítva) nagyobb áldozatot hozott, mint az anyaországi magyarság! E megtorlássorozat „nyitányát”, drága Koczka Gyuri, a Ti letartóztatásotok, gyorsított eljárással való elítélésetek jelentette! A Román Televízió magyar adásának 45. évfordulóján, 2014 novemberében a Sepsiszentgyörgyön tartott ünnepségen találkoztunk utoljára. A Rád jellemző nemes eleganciával jelentél meg a nagybetűs Publikum, a Tévénézők előtt. Amikor kezet fogtunk, fogaid között szűrve csak annyit jegyeztél meg: „Nagyon ramatyul érzem magam!” Néhány perc múlva, amikor Boros Zoltán, az 1989 decembere utáni főszerkesztő a közvetlen beszélgetések ringjébe invitált, már nyoma sem volt a „ramaty állapot”-nak. Az 1990-es évek rámenős, a „hivatalok packázásait” vitriolos gúnnyal kipellengérező fiatal szerkesztő szólalt meg, és fényűző részletességgel taglaltad: 1990. március 20-a, Európa és a rendszerváltást követő Románia kollektív emlékezetében túlságosan leegyszerűsítve „marosvásárhelyi interetnikus konfliktus”-ként emlegetett, négy magyar és két román áldozatot követelő véres összetűzés után hogyan sikerült a marosvásárhelyi kórházban a vatrás őrök hazafias éberségét kijátszani és megszólaltatni Mihail Cofart, aki a hivatalos román magyarázkodást meghazudtolva megvallotta: Libánfalván a pópa jelentette be, hogy amikor a harangokat félreverik, Marosvásárhelyre kell menni, megleckéztetni a magyarokat! Igen, vérbeli újságíró, tévériporter voltál, kedves Koczka Gyuri! Most, amikor elindultál a „végzetes úton” az örökkévalóságba, mi mást tehetnék: tilalmat nem tisztelve, tabut nem ismerve írom a Bolyai Tudományegyetem ezeroldalasra tervezett kötetét. Csak így állíthatok méltó emléket mindazoknak – elsősorban Nektek –, akik az életük árán is védelmezték a romániai magyarság legfontosabb szellemi központját. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. július 11.Székely Vágta: Gyergyószárhegyre került a vándorszablyaA Gyergyószárhegy színeiben induló Fazakas Géza az ötödik Székely Vágta leggyorsabb lovasa, aki Gamma nevű lován ért be legelsőként a verseny döntőjén, elnyerve a vándorszablyát, valamint az ősszel tartandó Nemzeti Vágtán képviselheti Székelyföldet. A négy helyett csupán három ló versenyzett a Székely Vágta döntőjén vasárnap délután, miután állatorvosi javaslatra Gidófalva lovasa hátasával visszalépett a futamon való indulástól. Így tehát a középfutamon továbbjutott László Pál Gyergyószentmiklós, Fazakas Géza Gyergyószárhegy, valamint Zsigmond János Lemhény képviseletében állhatott rajthoz. A futam indulásakor fej-fej mellett vágtázott a három lovas, majd Fazakas Géza Gamma nevű hátasán másfél lóhosszal előzte meg a címvédő Zsigmond Jánost, valamint László Pált. Ez a felállás maradt a célvonalon való áthaladásig is, így a Székely Vágta leggyorsabb lovasának Fazakas Géza, valamint leggyorsabb lovának Gamma számít. A Szabó István fegyverkovács által, a 2014-es rendezvényre készült vándorszablyát tehát az elmúlt évben elsőként befutó Zsigmond János átadta a gyergyószárhegyi lovasnak. A szeptember 18-20. között sorra kerülő Nemzeti Vágtán Fazakas Géza a 2015-ös, Zsigmond János a 2014-es Székely Vágta győztesei, valamint Sepsiszentgyörgy lovasa képviselheti Székelyföldet. Székely Tibor, a Nemzeti és Székely Vágta főkapitánya elmondta az ötből négy alkalommal volt már jelen az Óriáspince-tetőn, amellyel kapcsolatosan kiemelte: csodálatos és torokszorítóan szép látvány nyílik innen a környező vidékre. A székelyföldi lovas versenyről kifejtette: évről-évről egyre jobban felkészült lovasok jelentkeznek, és a kisebb problémáktól eltekintve nagyobb baleset sem történt. „A Székely Vágta több, mint lovas verseny, igazi lélekemelő közös ünnep” – jelentette ki Székely Tibor. A Góbé futamban összesen hét lovas állt rajthoz, az elődöntőn pedig négy település képviselője jutott tovább: Csíklázárfalva – Bálint András, Réty – Már Dénes, Szotyor – Bartha Ferenc, továbbá Sepsikőröspatak – Fazakas János Alpár. A döntő nem volt izgalommentes, ámbár a csíklázárfalvi lovas az első másodpercekben elhúzott versenyzőtársaitól, a második és harmadik helyért komoly harcot vívott Bartha Ferenc címvédő a sepsikőröspataki Fazakas János Alpárral. Az elmúlt évben Góbé futamot nyert szotyori lovasnak végül sikerült tartania második helyét, így a Szellő nevű lován vágtató Fazakas harmadik díjat szerzett. Az első helyen végzett csíklázárfalvi Bálint András egy perc 35 másodperc alatt teljesítette a távot – tájékoztatott Horváth Zalán főbíró, aki érvényesnek ítélte meg a megmérettetést. Az Aranyparipa díjat is kiosztották idén, ezt a Gidófalva képviseletében vágtázó Jákó Ferenc Hermeta nevű lova nyerte el, míg második díjas Lemhény paripája, harmadik díjas pedig a székelybósi André Mónika Merengő nevű lova lett. Bencze Melinda Székelyhon.ro 2015. július 21.Tinédzser lett a gyerekbőlA 17. jobbágytelki népzene- és néptánctábor Akkor, amikor egyre inkább elborít a globalizált világ kulturális Bábelje, jó tudni, hogy vannak még olyan lelkes emberek, akik a magyar népzene és néptánc gyökereibe kapaszkodnak, és évente legalább egyszer egy kis szigetet hoznak létre erről Erdély szívében. A marosvásárhelyi Folk Center Alapítvány azért jött létre, immár közel két évtizede, hogy a diktatúra béklyóiból kiszabadulva erősítse magyar népi identitásunkat, kultúránkat, amely nem tűnt el ugyan, de a hatalom ördögi politikája miatt csak mutatóban, takaréklángon "üzemelt". Néhány fiatal 1989-et megelőzően táncházakban, dacolva a tiltásokkal, kóstolt bele abba, hogy mit jelent máshova tartozni, mint amit akkor kijelöltek nekünk. Aztán jött a kapunyitás. A ki- és beözönlő áramlatok közepette verődött össze az a társaság, amely immár nyíltan – városiként – szervezhetett táncházat, és beindult a jobbágytelki tánctábor. Soha jobb helyen. Ott, ahol a néhai Balla Anti bácsi felvállalta, hogy a kommunista diktatúrával dacolva megőrzi a néptáncba, dalba zárt örökséget. Tizenhét év alatt könyvnyi élmény gyűlt össze a táborból, ahol – valahogy úgy, ahogy hajdanában – a tánc, a dal mezsgyéjén szerelmek szövődtek, életsorsok fordultak meg, emberek jöttek, mentek határon innen, de még az Óperencián is túl, és hűsöltek abból a forrásból, amelyet évente egyszer feltöltöttek a szervezők. Puskás Attilával, az alapítvány alelnökével megállapítottuk, hogy nem az a nehéz, amikor valaki kitalál egy rendezvényt és először megszervezi, hanem az, amikor azt hosszú távon fenn kell tartani, emberi és anyagi erővel, az ellenvélemények és kritikák áradatával szemben, a segítő szándékúak elgyengülő hátszelével. S hogyan lehet mindezt tenni – a Jobbágytelkén szervezett marosszéki népzene- és néptánctábor esetében – tizenhét évig? Válasza egyszerű: szívből. "Olyan ez, mint a gyerek: szép vagy csúnya, buta vagy okos – nem számít, a tiéd, és ezért ragaszkodsz hozzá" – mondja a táborszervezők egyike. És mindig kell valami apró újdonság, amiért egy kicsit más az egész. Az előző években a népi kultúrához kötődő tudományos előadások, vetítések voltak, az idén egy kicsit a környék történelmi múltjába tekintettek be a táborlakók. Eljött Novák Ferenc Tata, A magyar tánc évszázadai címmel tartott érdekes előadást, amit a Rendhagyó történelemórán is bemutatott. Dr. Kálmán Attila történész a Teleki család történetét ismertette. Az előadáson jelen voltak a gernyeszegi kastély tulajdonosai, Teleki Kálmán és nővére, Teleki Erzsébet, Kádár Elemér a "botos táncok" múltjába tekintett be az őskortól szinte napjainkig, ismertetve a hajdútáncok szimbolikáját. Az RTV magyar adásának köszönhetően pedig alkalom volt arra is, hogy az 1970-es években Jobbágytelkén készült riportfilmből visszaköszönjön Balla Anti bácsi vagy dr. Sólyom Péter, a megye elismert mezőgazdásza, állattenyésztője. A helyi, jobbágytelki táncok mellett a táborlakók az idén is mezőkölpényi, zselyki, gernyeszegi táncokkal ismerkedhettek meg, amelyeket a haladóknak Fazakas János és Emese, László Csaba, László Zsolt és László Ildikó, az "ínyenceknek" Kádár Elemér és Molnár Rozália, a gyerekeknek Balázs Bécsi Csaba és Fekete Orsolya oktattak. A zenét is "igazi" prímások húzták reggeltől napestig: a marospéterlaki Szapora banda tagjai, Csiszár Aladár, Lunka Albert, Ötvös János, de besegítettek a Maros Művészegyüttes zenészei és az Öves együttes tagjai is, s fellépett az Üver és a Magos zenekar is. A zeneoktatás sem maradt el, ennek a szakirányítója Sinkó Ádám, szintén a péterlaki zenekar tagja volt. A gyönyörű szép népdalokat Kásler Magdától lehetett megtanulni, aki immár több esztendeje jelen van oktatóként a táborban. A gyerekekkel mindennap játszóházban foglalkoztak, és volt kézműves-tevékenység is, ezt Szakács Mikes Júlia vezette. A fiúk a hagyományos magyar íjazást is kipróbálták, ezt a foglalkozást a Reflex Íjászklub tagja (Szakács Mikes István György) vezette. Az idén is fotókiállítás egészítette ki a kínálatot, ezúttal Fekete Kristóf (Chris Black) Amerikában élő fotós – aki immár több esztendeje rendszeresen visszatérő vendége a tánctábornak – az előző esztendők krónikáját mutatta be a nosztalgiázók örömére. Most is hagyományőrző tánccsoportok mutatták be műsoraikat a kultúrház színpadán, amelynek deszkái néha óceánjáró hajó padlójaként vették át a ritmust. Mert sajnos azt is tapasztaljuk, hogy az idegenforgalmi vonzerővel is bíró rendezvény nem igazán mozgatja meg a helyi hatóságokat. A fő helyszín, a kultúrotthon évek óta egyre rosszabb állapotban van. Pedig 2016-ban nagykorú lesz a rendezvény. Megérdemelne a helyi önkormányzattól egy szép születésnapi ajándékot – mondják a főszervezők. Mielőtt elbúcsúznék a szervezőktől, a jövő évi programokról is szót ejtenek. Bár ez még nem jubileumi, hiszen van még a kerek, 20. rendezvényig, valami különlegeset szeretnének a főszervezők. Akik, bár városi srácok, a "civil életben" sem állnak távol a népi kultúrától. Az egyesület elnöke Ferencz Zsolt, aki bőrdíszművesként alkalmazza az évezredes motívumokat, Czerán Csaba pedig az Öves együttes vezetőjeként a moldvai csángó zenét tolmácsolja együttesbeli társaival. Ígérik – ameddig tudják, tovább "nevelik" a közös gyereket: a marosszéki népzene- és néptánctábort. Vajda György Népújság (Marosvásárhely) 2015. szeptember 21.2500 gyermeket "oltottak be" magyar néptánckultúrávalMaros megyében nincs a népi kultúrának és hagyományőrzésnek még egy olyan ága, amit olyan előszeretettel művelnének, mint a néptánc. Együttesek, csoportok, táncházak éltetik őseink tánckultúráját, amiben a legapróbb óvodás gyermekek, elemisták s a nagyobbak is nagyon jól feltalálják magukat. Azt is mondhatnánk, hogy mozgalommá nőtte ki magát a néptánc- oktatás, ami annál is örvendetesebb, mert ebben leljük a kapaszkodót, s nem szakadunk el végleg attól az örökségtől, amit sokszor önmagunktól adunk fel. Vannak lelkes emberek, akik ügyszeretetből felvállalják ezt a fáradságos munkát, és a gyermekekbe oltják a néptánc szeretetét. Ilyen Füzesi Albert is, aki húsz éve vezeti a Napsugár néptáncegyüttest, s aki két évtized alatt 2500 gyermeket tanított meg táncolni, egy egész "mozdulatországra". Utánpótlásra volt szükség – Az 1956-ban alakult Állami Székely Népi, majd Maros együttes mellett egy év múlva létrehoztak az ötvenes-hetvenes években egy gyermekegyüttest. Nagyon jól működő gyerek- és ifjúsági együttes volt. Többen is bekerültek a nagy együtteshez táncosnak. Több mint 20 év után megszűnt, majd újraalakult, de ötévnyi működés után valamiből kifolyólag ismét megszűnt. Pedig számos díjat nyertek belföldön és külföldön is. 1990-ben kerültem a Maros Művészegyütteshez, 1993-ban tánckarvezető lettem. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen nincs táncosutánpótlás. Mi, az új generáció, akik 1990-ben megfiatalítottuk a csapatot, s átvettük a stafétát, Lőrincz Lajos Forrás együttesében táncoltunk. Hét pár jött át a Maros Művészegyütteshez. A régi kollégákkal beszélgetve eszembe jutott, mi lenne, ha felélesztenénk a gyerekegyüttest, s egyúttal megoldanánk az utánpótlás problémáját is. Meg kellett kérdezzem a művészegyüttes akkori igazgatóját, Iosif Titi Boantat, hogy mit szól ehhez a projekthez? Ugyanis a gyermekegyüttessel ott kell tartani a próbákat, s ott kell működni, nyilván, az együttes égisze alatt. Úgy vetettem fel a kérdést, hogy mind a két tagozaton – a románon és a magyaron is – indítani kellene gyermekegyüttest. Átgondolta, valószínűleg meg kellett beszélje valakikkel, de rábólintott, mondván, nincs akadálya. Az együttes megalakítása jó ötletnek bizonyult, 1995 januárjában elindítottuk a csoportokat. Az igazság az, hogy az "övéké" három hónap alatt befuccsolt, mert nem voltak felkészülve sem lelkileg, sem szakmailag arra, hogyan kell gyerekekkel dolgozni, de aztán tíz évre rá újraindították az együttesüket, s azóta is működik. Az első hirdetésre 250 gyermek jelentkezett – Mi volt a folytatás? – Akkor még 29 éves voltam, eszembe sem jutott, hogy milyen nagy fába vágtam a fejszémet. Az első hirdetésre 250 gyermek jelentkezett. Amikor bejöttek a próbaterembe, szinte elájultam. Édes jó istenem, mit csinálunk ennyi gyermekkel? Egyszerűen nem volt tér! Nem volt más megoldás, szelektálni kellett. Kapásból nyolcvan gyereket válogattunk ki a 250-ből. Azoknak, akik akkor nem jutottak be, gyermektáncházat szerveztünk, tehát senkinek sem vettük el a kedvét a tánctól. Aztán aki ügyesen táncolt ott, idővel bekerült a gyermekegyüttesbe. Annyira jól sikerült az indulás, hogy két évre rá hivatásos táncos került be a Maros Művészegyüttesbe ebből a csoportból. 1996. június elsején már bemutatkoztunk a szülők előtt, és 1997 márciusában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban megtartottuk az első komolyabb előadásunkat. Ezeket az előadásokat Koszorús Kálmán, a Maros együttes akkori prímása és zenekara kísérte. Szenzációs sikerünk volt. Nagyon nagy volt a lelkesedés. Meg kell jegyeznem, hogy ’96 őszén koreográfusnak kértük fel a Maros Művészegyütteshez a sepsiszentgyörgyi Jánosi Józsefet. Idejött, és ő is beszállt a gyermekegyütteshez. Sőt, ő lett a Napsugár névadója. Azt szerettem volna, ha a Maros Művészegyüttes utánpótlás- együtteseként is tartanak számon, de ő azt mondta, hogy legyen ennek egy külön neve, s mert gyerekegyüttes, nagyon jól illik rá a Napsugár név. – Kivel dolgoztak még az évek során? – A Napsugár együttessel való együttműködésre felkértem Bodor Ildikót, aztán őt "elvitte" a Duna együttes, majd jött helyette Ravasz Mária, akit szintén "elvitt" a Duna együttes Budapestre. Őt követte Lengyel Ildikó, akivel több mint tizenöt évig dolgoztunk együtt, szünetekkel, mert közben két gyermeket hozott a világra. 2012-ig dolgoztunk még Domokos Zsuzsannával is. Ekkor jött a lányom, Füzesi Tímea, aki 4 éves korától táncol az utánpótláscsoportban, most a kolléganőm. – Hány gyermek fordult meg a Napsugár együttesben? – Az évfordulóra készülve számvetést készítettem: az évek folyamán körülbelül 2500 gyermek és fiatal táncolt az együttesben. Jelenleg három csoportban 120 gyerek táncol, de ez a szám változó, mert van, aki lemorzsolódik, vannak újak, akik most kapcsolódnak be. A kiscsoportban vannak a 10-12 évesek, a középcsoportban a 13- 16 évesek korosztálya és attól felfele, egyetemista korú fiatalokig. – Milyen jellegű rendezvényeken léptek fel az évek során? – Évente 50-60 fellépésünk van bel- és külföldön. Olyan sok különálló előadásunk nem volt, viszont minden évben fellépünk farsangkor és karácsonykor. A farsangi műsorokba a farsangi szokásokat építettük be. Valamennyi műsorunkban három koreográfia szerepel. Minden nyáron elmegyünk edzőtáborba, ott egy hétig "gyúrjuk az anyagot", aztán elkezdjük az őszi szessziót, s a nyári anyagból karácsonyra elkészül egy új koreográfia. Ezt körbeöleljük karácsonyi kántálódalokkal vagy betlehemes szokásokkal. Évente kétszer van bemutató, de minden rendezvényen részt veszünk, ahová meghívnak és eljutunk. A Napsugárral részt veszünk a Gyöngykoszorú- találkozókon. Itt jegyzem meg, hogy az erdőcsinádi Gyöngykoszorú szervezésébe már a Napsugár születése előtt beszálltunk Fazakas Jánossal együtt. Minden esztendőben társszervezőként ott vagyunk, részt veszünk a fesztiválokon, város- és falunapokon. A kiscsoporttal nem járunk vidékre, a nagyobb műsoroknak részesei, de önálló műsoruk még nincs. Nem vagyok annak a híve, hogy nagyon sok előadást tartsunk, mert a színpad kiégeti a táncost. Minél több színpadi fellépésük van, annál hamarább belefáradnak. Az a jó, ha a gyermek kívánja a táncot, a szereplést, s nem én erőltetem rájuk a fellépést. Ha túl sok a fellépés, a gyermekek a családi programok miatt nem tudnak megjelenni, s akkor szétesik a csapat, aminek egységesnek kell lenni. Csak annyi előadást vállalunk, amennyit a csoport és a szülők "elbírnak". Nagyon fontos: a Napsugár a szülők hozzáállásával működik. A szülők vállalják az anyagi áldozatot, a vendégek fogadását. A mostani gálaműsorra is fogadjuk a külföldieket. Tavasszal voltunk mi, most ők jönnek. Ez csak a kölcsönösség alapján működhet. – A gyermekek nemcsak a magyar tánckultúrát szívják magukba, egy nagyszerű életformát is elsajátítanak. Elmondható, hogy a Napsugárnak egyben közösségépítő szerepe is van? – Igen, az előadásokra eljárnak a szülők, nagyszülők, megnézik a gyerekeiket, barátságok szövődnek. Szenzációs élmény, ahogyan belőlük egy nagy család alakult ki. Éveken át kosaras bált szerveztünk a szülőknek, megismerték egymást. Összejárnak több faluban, tíz- tizenöt család együtt sátorozik például Remetén, Panitban vagy Szőkefalván. Együtt szilvesztereznek, együtt járnak locsolni. Összetartó csapat vagyunk, szülők és gyermekek egyaránt. Nem csak a néptáncról meg a népdalról szól ez az egész. Elgondolkodtam, hogy mi is a Napsugár vonzereje, hogy húsz év elteltével is jönnek a gyerekek, holott én a táncpróbákon nem vagyok egy "puha gyerek". Nagyon sokat kell izzadni, dolgozni a próbateremben, hogy sikereket érjünk el, mégis ott vannak a próbákon. Mi tartja össze a csoportot? Azt gondolom, hogy a gyökereink mélyebbre nyúlnak, mint amit mi felfogunk. Ezek a gyökerek tudat alatt "bizgerálják" a fantáziánkat. Nem tudjuk, hogy mitől szeretjük, nem tudjuk, hogy miért kell nekünk a néptánc, de csináljuk. Menet közben jön meg az étvágy. Amikor látjuk ezt az összetartó erőt, akkor érezzük, hú, de jó helyen vagyunk! Ezt kell csinálni! – Még sok éven át! Isten éltesse a Napsugarat! Fergeteges jubileumi előadás – örömkönnyekkel A jubileumi évfordulót méltón, fergeteges előadásokkal ünnepelte meg a hét végén a Napsugár Néptáncegyüttes. Szombaton a győrújbaráti Csobolyó néptáncegyüttes, a soproni Pendelyes táncegyüttes és a Napsugár néptáncegyüttes előadását láthatta a közönség. A Pendelyes az Eltáncolt cipellőket, míg a Napsugár a Ludas Matyit vitte színre, azaz táncolta el, a közönség örömére. A vasárnapi gálaműsoron – lapzártakor zajlik – fellépnek a jelenlegi és volt napsugarasok és a vendég együttesek. – Erős ma is a népdalhoz, a néptánchoz, a népzenéhez és az ünnepi szokásainkhoz való ragaszkodás. Mindenki tudja, érzi, hogy múlt nélkül nincs jövő. Ez az a hely, ahol rájövünk, mekkora nemzeti kincset hagytak ránk őseink. Ezt a hatalmas értéket ma már nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is megtanulni és továbbadni a fiatalabbaknak. Mi ezt tesszük.Közülünk nagyon sokan profi táncosok, oktatók és táncegyüttes-vezetők lettek, nemcsak Erdélyben, hanem külföldön is. A húsz esztendő kötelez a folytatásra. Reméljük, mindig lesz annyi magyar ember Marosvásárhelyen, hogy legyen kiért izzadni. Isten éltessen, Napsugár! – hangzott el a felvezető köszöntőben. Barabási Csaba Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója elmondta, büszke, hogy az általa vezetett hivatásos intézménynek van utánpótlása. Ahhoz, hogy húsz évet megérjen egy együttes, sok mindent kell tenni, mint egy nagy családot, egyben tartani, a mindennapi gondokkal küszködve. Szükség van egy apára, aki összefogja ezt a nagy családot. Ez az apa nem más, mint Füzesi Albert – mondta az igazgató. A név hallatán tapsban tört ki a közönség, elismerésül Füzesi Albertnek az ügyszeretetéért, a szakértelméért és odaadásáért, amit a Napsugárért, a marosvásárhelyi és a környékbeli magyarságért, azért a 2500 gyerekért és fiatalért tett, akik tőle tanultak meg táncolni. – Füzesi nagyon korán felismerte, hogy e változó világban, amikor Európa megnyitotta kapuit, gyerekeinket nagyon odafigyelve, becsületesen, magyarként kell nevelnünk. Szükség van a gyermekekre, a táncosokra, de szükség van a szülőkre is, akik tagjai a nagy családnak. Büszke vagyok, hogy ilyen fiatalokat ismerhettem meg, elkísérhettem őket előadásokra, turnékra bel- és külföldön. Ott döbbentem rá, hogy mennyire szívből csinálják, amit a szülőktől, nagyszülőktől örököltek, és becsülettel, emelt fővel mentek fel a színpadra akár Szerbiában, akár Magyarországon, akár Szlovákiában, akár Ausztriában vagy Erdély bármely településén. A Napsugár mindig zászlóvivője volt népi kultúránknak. Akik részei voltak ennek a nagy családnak, legyenek büszkék, hogy Napsugár-tagok voltak! Vannak közöttük orvosok, tanárok, jó szakmunká-sok, építészek és diákok, akik előtt még ott az élet – hangzott el az igazgató ünnepi köszöntőjében. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2015. szeptember 24.A Szekuritáté hálójában a Király családKirály Károly volt háromszéki megyei pártitkár, a Ceauşescu-rendszer legendás ellenállója szeptember 26-án tölti 85. életévét. Testvére, Király István, szekusdossziéjának néhány részletével emlékezik a hetvenes és nyolcvanas évek családi üldöztetéseire, amikor a beépített besúgók és mikrofonok előtt nem volt titok. Az archív felvételen Király Károly Fazekas János egykori miniszter társaságában. Király István Tíz évig, 1977 és 1987 között tartott megfigyelés alatt Ceuşescu hírhedt állambiztonsági szervezete, a Szekuritáté. De lehet, hogy még ezt követően is, miután családommal 1988 januárjában hivatalosan áttelepedtünk Magyarországra. Legalábbis erre lehet következtetni abból a feljegyzésből, miszerint szükséges a további megfigyelésem. Ha van ilyen anyag, azt a SRI nem adta át a CNSAS-nak, így nem juthattam hozzá. A megfigyelési dossziékat feldolgozó szerzők közül sokan úgy vélik, hogy ezeket az anyagokat fenntartással kell kezelni, mert nem minden szempontból megbízhatóak. Nem szeretnék senkivel polemizálni, de a 7 kötetből álló és több mint 2500 oldalt magába foglaló dossziém iratanyagának alapos áttanulmányozása után a fentiekkel ellentétes következtetésre jutottam. A „fiúk” igen alapos és a körülményekhez képest korrekt munkát végeztek: „3 D”-ben rögzítették a megfigyelt személyt, azaz családja, barátai, ismerősei életét, tevékenységét, gondolkodásmódját és kapcsolatrendszerét követték figyelemmel. A háromdimenziós megfigyelés hangot, írást és képet egyaránt tartalmaz. A hanganyagot írássá átalakítva közlik, a fényképek az írásos anyag kiegészítéseként jelennek meg. Az ellenőrzés dimenziói Az operatív technikai eszközök (TO) bevetése az átfogó, mindenre kiterjedő lehallgatást, a levelek felbontását és tartalmuk teljes vagy kivonatos feljegyzését jelentette. A megfigyeltnek teletűzdelték a lakását mikrofonokkal, és telefonbeszélgetéseit lehallgatták. A második dimenziót a besúgók, kollaboránsok és ügynökök jelentései képezték. Ezek alapján készültek a tartótisztek, az ügyosztályok, az igazgatóságok és a megyei parancsnokok összefoglalói. Bármely megszerzett információ – ha áttételesen is kapcsolatba lehetett hozni a célszeméllyel – bekerült a nyilvántartásba. Ezért szerepel az én dossziémban is más megyékből származó információ és megszámlálhatatlanul sok személy neve függetlenül attól, hogy ismertem-e őket vagy sem. Ameddig 1975. november 1. és 1980. november 30. között a Csíkszeredai Állami Levéltár vezetője voltam, elsőként a szászrégeni származású beosztottamat, Giurgiu Aurelt (konspiratív nevén „Dunăreanut”) állították rám. Két év múlva, a helyébe került Boar Liviut vagy meg sem próbálták beszervezni, vagy ellenállt a kísérletnek. Igaz, az intézménynél velem együtt mindössze öten dolgoztak. Amikor később a Hargita Megyei Munkaügyi Igazgatóságnál dolgoztam (1980. december 1.–1987. december 31.), a negyven alkalmazott közül három személlyel figyeltettek. Tájékoztatást kértek mindenről, saját kézírással. Kíváncsiak voltak, hogyan viszonyul hozzám a vezetőség, a munkatársaim, miről beszélgetünk, mi a véleményem az éppen aktuális bel- és külpolitikai eseményekről és intézkedésekről? A „Sabău”, a „Mureşan” és a „Stanciu” fedőnevű besúgók mellett más intézményektől beszervezett informátorok is jelentettek rólam, például a Hargita napilaptól egy rám állított újságíró, akinek „Fekete”, illetve „Botos” név alatt aláírt jelentéseire bukkantam a dossziémban. Akadt egy túlbuzgó gyermekgyógyász orvosnő is, aki a Jégpálya- negyedbeli egyesített gyermekorvosi rendelőben dolgozott – „Coman Zsófia” fedőnévvel volt nyilvántartva –, és a János Pált leváltó múzeumigazgató, „Áron” fedőnév alatt, valódi nevén Barabási László, aki 1944-ben született és 2013-ban halt meg. Ez utóbbiról érdemes több szót ejtenünk, mert nem hétköznapi kis besúgó volt. Annyira megbízhatónak tartották, hogy 1988-ban ügynökként átdobták Magyarországra azt követően, hogy Magyarország bejelentette, menedéket nyújt a romániai menekülteknek. A rendszerváltás után visszahívták, majd később újra visszaküldték, és a Magyarok Világszövetségének lett a munkatársa! Mindezekről a halálával kapcsolatban, az MVSZ Sajtószolgálatának 2013 július 16-i kommünikéjéből szereztem tudomást, amelyben felvázolták életútját. A világszövetség saját halottjának tekintette, és a Csíkszereda Kalász-negyedi köztemetőjében temette el. Sírja ott árválkodik egymagában, egy olyan parcellában, amelyet tudomásom szerint a város jövendőbeli díszpolgárai számára tartanak fenn. Volt a szekuritátés megfigyelésnek egy harmadik dimenziója is, az úgynevezett szoros megfigyelés (filaj), a másik kétféle megfigyelési módszerhez képest azonban elenyésző mennyiségben. Itt már kiegészítésként fényképek is szerepelnek, amelyekre azért lehetett szükség, mert utcán, parkban vagy egy lokálban beszélgettem. Nem tudom, hogy általános gyakorlat volt-e vagy sem, de az én esetemben ezt mindig más megyékből érkezett szekus csapat végezte. Talán azért, mert a megyei szekuritátés tisztek nagy részét látásból ismertem. Léteztek korszerűbb megfigyelési eszközök is, például a filmfelvevő készülék, de esetemben ezt nem használták. Tény, hogy azokban az időkben szervezkedni nem sokan mertek. Jómagam is mindig arra törekedtem, hogy ennek a látszatát se keltsem. Tudtam, hogy azonnal lecsap az állambiztonság. Hargita megyében is megtörtént, hogy szervezkedő csoportok tagjait sújtottak nehéz börtönévekkel. A legközismertebb politikailag elítéltek: Borbély Ernő, Buzás Balázs és Bíró Katalin. Áttelepedésünk után Magyarországra, 1988 nyarán célszerűnek láttam 50 oldalnyi papírra vetni mindazt, amit fontosnak tartottam a kommunista Romániában átélt tapasztalatokról. Természetesen az idő sok mindent kirostált emlékezetemből, most viszont összevethetem az általam szubjektíven leírtakat az igen precízen dolgozó állambiztonságiak rögzített adataival. Vannak olyan epizódok, amire én jól emlékszem, de ezek a dossziémból már nem köszönnek vissza. Lehetséges, hogy bizonyos dolgokról mégsem szereztek tudomást? Vagy tudatosan nem rögzítették azokat? Volt ezek között olyan is, amivel az intézkedési terveikben mindegyre visszatérő céljukat – személyem kompromittálását, lejáratását, ez által pedig elszigetelésemet – tudták volna elérni. Nem hiszem, hogy erre a kérdésre valaha is megtalálom a választ. Király Károly és az amerikai külügy Dossziém áttanulmányozása alapján megbizonyosodtam arról, hogy a szerv behatolt az emberi élet legintimebb szférájába is. Számukra nem volt semmi sem szent: meghitt családi eseményeken – keresztelő, házasság, lakodalom vagy temetés – egyaránt jelen voltak. Mindig találtak olyan résztvevőt, akitől megszerezzék a számukra fontos információkat. Már akkor felmértem ezt, amikor 1980 februárjában a marosvásárhelyi református temetőben édesanyánk temetése egy csendes szimpátiamegnyilvánulás volt bátyám, Király Károly „disszidensi” tevékenysége mellett. Sok gondot okozott az állambiztonsági szerveknek a rá három hónapra, 1980 májusában Burján József temetése is. Burján József párttitkárként bátyám mellett dolgozott a Gyergyó-rajonban. A megyésítéskor, 1968-ban Hargita megye szakszervezeti elnöke lett, de nemsokára megyei pártitkári tisztségbe került. A párt Központi Bizottságának instruktoraként halálozott el 1980-ban, Gyulafehérváron a Nicolae Ceauşescu által a megyei pártbizottságokkal tartott telekonferencia idején. Szülőfalujában, Galócáson temették el. Temetésén részt vett bátyám és jómagam is, számtalan megyei és gyergyói párt és állami funkcionáriussal együtt. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Ceuşescuék nem tudtak kitérni az Egyesült Államok által nyújtott legnagyobb kereskedelmi kedvezmény előtt, ezért belementek abba, hogy 1980. április 24-én este, Marosvásárhelyen a Maros vendéglőben az Egyesült Államok Kongresszusának két szakértője és a bukaresti amerikai nagykövet, Hall Pattison vacsorával egybekötött, családias jellegű beszélgetésen tájékozódjon a romániai nemzetiségi kérdésről. A beszélgetésre magas rangú szekuritátés tisztek jelenlétében került sor. Király Károly ezúttal a szokásosnál mérsékeltebben, de kellő határozottsággal fejtette ki álláspontját, ami így is szenzációként hatott a világsajtóban. A Szabad Európa Rádió és Amerika Hangja világgá kürtölte bátyám bírálatait. Nem véletlen tehát, hogy munkatársa temetésére a szokásosnál népesebb „díszkíséret” érkezett. A megfigyelési dossziémban erről több tízoldalas jelentés készült, amely részletesen beszámol arról, kivel találkozott, mit beszélt, mi a visszhangja a nyilatkozatának, ki hogyan reagált a megjegyzéseire, kik tudnak a nyilatkozatáról, és hogyan viszonyulnak az abban kifejtett bírálataihoz. Megfigyelések kereszttüzében Dossziém igen szerteágazó anyagaiból fontosnak tartom kiemelni egy lakodalom történetét, amivel ízelítőt adhatok arról, mire is volt kíváncsi a Szekuritáté egy családi esemény kapcsán. Bizonyára nem minden lakodalmat figyeltek ennyire elszántan és körültekintően, de ez különösen felkeltette érdeklődésüket, hiszen két közismert „magyar nacionalista és irredenta” személy vett részt rajta: Kányádi Sándor és Király Károly. És ha már Magyarországról egy volt horthysta tiszt is megjelent, érthetővé válik, hogy az ő szemszögükből ott valószínűleg „ellenséges megnyilvánulásra” is sor kerülhet. Nincs tehát semmi meglepő abban, az állambiztonsági szolgálat időben tudomást szerzett arról, hogy a Bögöz községhez tartozó Nagygalambfalván Kányádi Sándor unokahúga esküvőjére kerül sor 1980. augusztus 30-án. Az első jelzést a székelyudvarhelyi Szekuritáté adta le egy nappal az esemény előtt: Könyves Lajos őrnagy feljegyzést juttatott el a megyei szervhez arról, hogy Csomor Ilona – Kányádi Sándor leánytestvérének leánya – érettségizett hajadon, a helyi kisipari termelőszövetkezet alkalmazottja házasságra lép a volt Gábor Áron néven közismert Technoutilaj vállalatnál dolgozó Csíki Elekkel. Az esküvőt követő lakodalomra a nagygalambfalvi kultúrházban került sor. A „hálózatból” senkit nem hívtak meg az eseményre, viszont a meghívottak között mégis akadt egy személy, aki a szomszédos Maros megyei milícia hálózatában tevékenykedett. Könyves őrnagy rögtön intézkedett: másnap reggelre magához rendelte a községi milícia őrsparancsnokát, hogy a szükséges lépésekről megállapodjanak. A jelzés alapján a Szekuritáté Hargita megyei parancsnokságán is azonnal léptek: Purle Ioan alezredes az I. Ügyosztály megyei vezetőségében még aznap akciótervet dolgozott ki. Ebben felvázolta a rendelkezésükre álló információt, többek között azt, hogy az esküvőre és lakodalomra meghívták „Károlyt” (Kányádi Sándor) Kolozsvárról és a Călătorult (Király Károly) Marosvásárhelyről és vélhetően több rokont Magyarországról. Az akcióterv kidolgozója hat pontban foglalta össze javaslatait, amelyet a megyei vezetőség, és szóban Szász János, a megyei pártbizottság titkára is jóváhagyott. Az intézkedések arra irányultak, hogy felkészítsék a lakodalomban biztosan résztvevő szomszéd megyei milicista kollaboránst. A Szekuritáté arra volt kíváncsi, kik vesznek részt a menyasszony és a vőlegény munkatársai közül. Arra törekedtek, hogyha lehet, ezek közül újabb együttműködőket szervezzenek be, illetve megfigyeljék a székelyudvarhelyi szállodát, ahol valószínűleg az utazó, illetve a Magyarországról érkező vendégek megszállnak. Azt is leszögezték, hogy szorosan együttműködnek az intézményen belüli egyéb egységekkel, valamint a Maros és a Kolozs megyei felügyelőségekkel. Az információkat jelentik Bukarestbe az I. Ügyosztály igazgatóságának. Az esemény fontosságát jelzi, hogy Székelyudvarhelyen megjelent Popescu Stelian, az I. Ügyosztály igazgatósága részéről: szeptember elsején már ő volt jelen Könyves őrnaggyal Nagygalmbfalván a „Păduraru” fedőnevet viselő rendőrségi informátorral való találkozón. Az intézkedést tartalmazó „feljegyzés” végére kézírással valaki rávezette, hogy vélhetően 200-300 meghívott vendég lesz az eseményen, többségük nem a községből való. Egy polgármester vallomásai A történet így kerekedik ki: Kányádi Sándort az unokahúga kérte fel, hogy legyen a násznagya a lakodalomban. Kányádi hívta meg Király Károlyt és feleségét. Részt vett még Szőke András nyugalmazott tiszt Magyarországról, aki távoli rokona a menyasszonynak. Összesen mintegy ötszázan voltak. Király Károly a fiatal pár asztalánál ült Kányádi Sándor mellett, és ugyanott helyezték el Szőke Andrást is. Éjfél körül ők hárman kimentek, nem egyszerre, hanem egymás után. A kultúrház előtt hosszasan beszélgettek. Egy adott pillanatban egy 45-50 éves őszülő férfi odalépett hozzájuk, és melegen köszöntötte Király Károlyt, majd mintegy 15 percig beszélgettek. A lakodalomban sem Király sem Kányádi nem mondott pohárköszöntőt. Augusztus 31-én fél háromkor mindhárman elvonultak Kányádi Sándor édesapjának a házához. Király 3 óra 20 perckor érkezett meg Székelyudvarhelyre a Küküllő Szállóba, ahol már előzőleg szobát foglalt. A gépkocsiját Nagygalambfalván hagyta. 11 óra 50 perckor elhagyták a szállodát és egy magyar rendszámú, piros színű Škodában visszamentek Nagygalambfalvára – írja szeptember 1-én keltezett jelentésben Könyves Lajos őrnagy. A lakodalomról a legtöbb információt érdekes módon nem „hálózati” személytől, hanem a község polgármesterétől, Pásztor Jolántól kapták. Vele, mint az eseményen részt vevő hivatalos személlyel „tájékoztatást” írattak. A polgármesternő számtalan új információt szolgáltatott a témában az állambiztonságiaknak. A lakodalom a helyi szokásoknak megfelelően zajlott, nem volt semmi, ami túllépett volna „a társadalmi együttélés szabályain.” Kányádi bemutatta a polgármesternőt Király Károlynak, aki érdeklődött a tevékenységéről. Arról beszélt neki, hogy Nagygalambfalván egy 8 osztályos iskolát akar építtetni, beszélt a község szisztematizálásáról és más hasonló dolgokról. Király gratulált neki, és arra biztatta, hogy továbbra is eltökélten dolgozzon: mutassa meg, a női vezetőknek is megvan a rátermettségük ahhoz, hogy jó vezetők legyenek, bár sokan kétségbe vonják képességeiket. Király szerényen viselkedett, nem mondott tósztot. Leginkább Kányádi Sándorral, Bakk Sára nyugdíjas orvosnővel és annak Anikó nevű, Kolozsváron tanárnőként dolgozó lányával beszélgetett. Szőke Ferenccel is társalgott, aki Magyarországról jött. Ő vitte be éjjel két óra körül a Király családot Székelyudvarhelyre. Szőke ezt Kányádi Sándor kérésére tette. Amikor visszatért, mondta is Kányádinak: elintéztem, ahogy kérted. A polgármester jelentéséből az is kiderül, hogy Székelyudvarhelyről jelen volt a 45 év körüli Pethő Sándor, akinek a felesége a városházán dolgozik. Ő leginkább Kányádival beszélgetett. Mivel ő jó viszonyban van Kányádi Sándorral, meg is kérdezte tőle: „miért hozta ide Király Károlyt?” Kányádi ezt válaszolta: „Ne izgasd magad, mert nem lesz emiatt kellemetlenséged. Azért hívtam meg, mert mindenki azt hiszi, hogy Király kényszerlakhelyen van, és hadd győződjenek meg arról, hogy ez nem igaz. Azt is akartam, hadd lássa, milyen egy székely lakodalom.” A jelentés nem tartalmazott semmit arról, hogy Király miről beszélgetett Bakk Sárával és családjával, sem Szőke Ferenccel. Szőkéről annyit tudunk meg, hogy első felesége révén kötődik a székelyföldi rokonhoz, de most más asszonnyal él. Tiszt volt, de már nyugdíjba vonult. Az országból a második világháború idején került ki. Nem mindenkit lehetett beszervezni A polgármesternő hétfőn, szeptember 1-jén írta meg jelentését. Ez a példa is bizonyítja, hogy a hivatalosságoktól sokszor több információhoz jutottak, mint saját besúgóiktól. Az egész rendszer így volt beállítva. Minden intézményért, gazdasági egységért egy szekuritátés tiszt felelt, aki tartotta a kapcsolatot az együttműködésre kötelezett helyi vezetőséggel. Esetemben például gyakran jártak ki feleségem munkahelyére, ahol az igazgató középiskolás osztálytársam volt, és vele is írattak jelentéseket. Fedőneve is volt, tehát beszervezték, de soha nem jelentett olyasmit, ami egyébként is ne lett volna közismert. Igaz, jó viszonyunk ellenére titokként kezelte kollaboráns voltát. Nem úgy Szép Zoltán gyermekkori barátom, aki a Talajfeljavító Vállalatnál dolgozott vezető beosztásban. Mivel vállalata modern sokszorosító eszközökkel rendelkezett, megkeresték és ellenőrzés ürügyén hozzám közel álló személyként akarták beszervezni. Zoltán rögtön felkeresett a lakásomon és elmondta a dolgot. Még azt is felajánlotta, hogyha akarom, látszólag belemegy a dologba, és így ő is fog tudni számomra információkat szolgáltatni, például arról, hogy a szekusok milyen utasításokkal látják el. Én erről lebeszéltem. Mondtam, ez nagyon kockázatos. Ne higgye, hogy más feladatokkal nem fogják megbízni. Jobb, ha nem vállal ilyen kockázatot. Harminc év után a dossziémban megtaláltam a beszélgetésünk anyagát. A lakásba szerelt mikrofonokon keresztül rögzítették, majd papírra vetették. Mivel tudomást szereztek, hogy Zoltán beszámolt nekem a beszervezési kísérletükről, leszálltak róla. Ezt a kis kitérőt azért iktattam be, mert a totalitárius rendszer ellenőrző tevékenységének szerves része volt a vezetők együttműködésre való kényszerítése. Kolozsvári besúgók Nagygalambfalváról A lakodalom kapcsán bárkiben felvetődhet a kérdés: mi oka lehetett annak, hogy Király Károly mással vitesse be magát Székelyudvarhelyre? A válasz szinte felkínálja magát: biztosan alkoholt fogyasztott és olyan személyt kellett találni, aki nem ivott. Logikusnak tűnik, de nem ez volt a tényleges ok. A Hargita megyei Szekuritáté a választ három héttel később, Kolozsvárról kapta meg. Egy 1980. szeptember 26-i keltezésű feljegyzés rögzíti, hogy ellenőrzött „forrás” szerint Kányádi Magdolna, Kányádi Sándor költő felesége arról beszélt, hogy Marosvásárhelyről Király Károly kocsijával utaztak a nagygalambfalvi lakodalomba. Székelyudvarhely felé haladva észrevették, hogy egy szekuritátés gépkocsi követi őket. Hogy megzavarják az állambiztonságiakat, a nagygalambfalvi lakodalomról való távozáskor Királyék nem a saját kocsijukkal tértek vissza Székelyudvarhelyre, hanem beültek egy magyarországi rendszámú kocsiba, akinek a tulajdonosa is rész vett a lakodalomban. Ezzel az ügy nem zárult le. A legfontosabb információt egy „Csepán” fedőnevű besúgó szolgáltatta 1980. október 16-án. Könyves őrnagy tájékoztatója szerint „Csepán” egy nappal korábban járt Nagygalambfalván és szóra bírt italozás közben néhány helyi férfit. A besúgó tette fel nekik a kérdést, hogy ki volt az a személy, aki a lakodalomban azt mondta Királynak: „Ön mellett vagyunk, vigye tovább a küzdelmet, a harcot”. Valaki megmondta, hogy Feleki Jánosnak hívják az illetőt, a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet főkönyvelőnőjének a férje. Ugyanaznap a „forrás” találkozott Pásztor Jolánnal, a községi néptanács elnöknőjével, és közölte vele: megtudta, hogy ki volt az, aki dicsérte és biztatta Király Károlyt a lakodalom idején. Meg is mondta, hogy Feleki János ez a személy és Pásztor Jolán megerősítette, hogy valóban ő volt. Könyves rávezette a tájékoztatás aljára, hogy Feleki János eddig még nem került látókörükbe, és hogy egy hónap időtartamra ellenőrzés alá vonják. Október 22-én Suciu Mihăilă alezredes, a megyei I. Ügyosztály vezetője is megjegyzést ír a tájékoztatóra, miszerint ezt a dolgot a Kolozs Megyei Felügyelőség is jelezte. Utasította beosztottjait – vélhetően Könyves őrnagyot Udvarhelyről –, hogy sürgősen mélyítsék el az ellenőrzést, és javaslatokat kér. Itt ér véget a történetem. Más forrás nem áll rendelkezésemre. Hogy mi lett Feleki János egy hónapos ellenőrzésének a következménye, nem tudom. Vélhetően egy újabb „magyar nacionalista–irredenta” személyt vontak megfigyelés alá. Lehet, egy újabb dossziéval gazdagodott az állambiztonságiak amúgy is óriásira felduzzasztott irattára, amely várja, hogy felfedjék titkait… Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. október 6.A népszolga, akit háromszor is beszervezett a szekuMikó Imre Filmtettfeszten bemutatott történetéből kirajzolódott az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben. Szombat délután a derűs őszi nap és a késés ellenére is sokan várták, hogy egy emészthetetlennek tűnő témát boncolgató dokumentumfilm végre elkezdődjön a kolozsvári Győzelem moziban. A 15. Filmtettfeszten Domokos János Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilm kolozsvári vetítését követően közönségtalálkozóra és kerekasztal-beszélgetésre is sor került a téma kapcsán, hiszen az erdélyi magyar társadalomnak még mindig szüksége van a kibeszélésre: a román kommunista diktatúra éveiben az erdélyi magyar értelmiségi elit egyre több tagjáról derült ki, hogy együttműködött az állambiztonsággal. Az elárulás érzése pedig feldolgozást igényel. Domokos János filmrendező és Stefano Bottoni történész közös munkája a 20. századi magyar történelem egyik szürke eminenciásának, Mikó Imrének a pályaképét mutatja be, de e pályaképen keresztül kirajzolódik az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben. Megfigyelt és informátor A film Stefano Bottoni 2013-ban a Magyar Kisebbségben megjelent Népszolgálat és Túlélés. Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948-1971 című tanulmányán alapszik, amely feltárja, hogy a rendkívüli kvalitásokkal rendelkező, az erdélyi magyarság érdekeiért minden korban és rendszerben tenni akaró Mikó Imrét nemcsak megfigyelte, hanem háromszor is beszervezte a hírhedt Szekuritaté. Bottoni tanulmánya és a film után sokaknak kell átértékelni a Mikóról alkotott képet, hiszen nem könnyű ezt összeegyeztetni sem a két világháború közötti tettre kész fiatal politikus, sem pedig a hatvanas években könyveket fuvarozó, a rendszerből kitaszított, állásából kitett tanár képével. A tevékenysége során a román kommunista állambiztonsági szerv több mint kétezer oldalt, tíz kötetnyi anyagot gyűjtött össze Mikóról és szűkebb környezetéről, de több száz oldalra rúg a Mikó által készített jelentések száma is. A film jó arányban szólaltatja meg a családtagokat és Mikó egykori tanítványait, munkatársait, és olyanokat is, akiket szintén megkörnyékezett a Szekuritaté, de mégsem sikerült őket megtörni, valamint a szakértő történészeket, így a film már az elején magába rántja a nézőt, aki nagyon hamar a „csendes Petőfi utcában” találja magát, és együtt járja végig a főhőssel vagy antihőssel a történelem útvesztőit. A problémamegoldó ember A film egyik leghatásosabb jelenetsora, ahogy a Mikót ismerők vallanak politikai meggyőződéséről: baloldali, jobboldali, nemzeti, liberális, liberális protestáns szellemiségű, és nemcsak azért, mert mindenki a saját meggyőződését is kivetítette a Mikóéra, és mert kisebbségi kérdésekben a bal-jobb ellentét nem működik, hanem azért is, mert – ahogy a filmvetítést követő kerekasztal-beszélgetés résztvevői is megegyeztek – Mikót nem lehetett besorolni, mert mindenhová tartozott, és egyben sehová sem, és mert elsősorban problémamegoldó ember volt. Az alkalmazkodó ember A Székelyföldről származó, de Kolozsváron élő, tekintélyes erdélyi jogász családba született Mikó Imre, habár a „boldog békeidőkben” a Petőfi utcában gyerekeskedett, már az 1918 utáni kisebbségi létben, az Avram Iancu utcában szocializálódott, és megélte a két világháború közötti időszak minden hátrányát. Jogot végzett a kolozsvári egyetemen, és Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című írása Erdély-szerte ismertté tette értelmiségi és politikusi körökben egyaránt. A harmincas évek közepén, nagyon fiatalon került a román fővárosba, ahol az Országos Magyar Párt parlamenti irodáját vezette. Itt tanulta meg a szászok példájából, hogy a bukaresti politikában csak a korszellemhez alkalmazkodni képes ember érvényesülhet – fejti ki filmben Bárdi Nándor történész. Mikó Imre egész pályafutása alatt az erdélyi magyar társadalom helyzetének a megerősítéséért szállt síkra, a két világháború közötti időszakban aktív szerepet vállalt a kisebbségi jogvédő harcokban. Az Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását követő években pedig tudatosan dolgozott az erdélyi magyar szupremácia visszaállításán. Jog- és kisebbségtörténeti munkái is ekkor jelentek meg: 1941-ben a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig, 1944-ben a „Nemzetiségi jog és nemzetiségi poltika” című doktori disszertációja. Mikó „szinte szolgai alkalmazkodása a mindenkori rendszerhez” viszont már ebben a korszakban megmutatkozott, hiszen miután II. Károly román király 1938-ban a parlament és a pártok feloszlatását követően királyi diktatúrát vezetett be az országban, Mikó a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának lett a főtitkára, ahol magára öltötte a diktatúra egyik jelképét is, a kék egyenruhát. A II. bécsi döntés után viszont Budapestre költözött, és 1944-ig, az ország német megszállásáig az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és háttérembere volt, aki országgyűlési képviselőként megszavazta a zsidótörvényeket. Amikor már világossá vált, hogy a háború elveszett, és Erdélybe a szovjet és nem az angolszász csapatok fognak bevonulni, az erdélyi baloldali értelmiség prominens személyiségeivel közösen próbálta menteni a menthetőt. A frontátvonulás Kolozsváron érte, ahonnan a szovjetek 5000 civillel együtt malenkij robotra hurcolták el. Mikó életfelfogását példázza az is – emlékszik vissza a filmben egykori munkatársa –, hogy Focsani-ban már orosz szótára volt, tudatosan készült a túlélésre. A négy év hadifogság alatt Mikó teljesen kitanulta a sztálini diktatúrát, és tisztán látta, hogy ennek a rendszernek nem lehet ellenállni, itt csak túlélni lehet. A szovjetek számára a legértékesebb foglyok egyike volt, fogsága alatt nemcsak, hogy megtanult oroszul, hanem szovjet politikai műveket olvasott, kisebbségi jogászként áttanulmányozta Lenin és Sztálin a nemzetiségi kérdésben írott műveit egyaránt. Hazatérése után azonban felkészültsége és tapasztalata ellenére sem tudott bekapcsolódni a politikai életbe, így volt iskolájában, a korábbi Unitárius Kollégiumban lett orosz nyelvtanár. „Mikó tanár úr”, mert „ő tanár úr volt, és nem tanár elvtárs” – emlékezett vissza egykori tanítványa, Szathmáry János jogász, „derűs és sugárzó tekintetű ember volt, akire mindig felnéztek a diákjai, s aki még hordozta a két világháború közötti polgári lét hangulatát.” Első beszervezése 1952-ben történt, és a tanulmányban és a filmben is kihangsúlyozzák, hogy ekkor még erős pszichikai kényszer és zsarolás hatására kezdett el jelenteni. Az 1956-os magyar forradalom hatására bekövetkezett tisztogatási hullám viszont őt sem kerülte el, 1958-ban eltávolították tanári állásából, először könyvkihordóként, majd az egyetemi könyvesüzletben dolgozott. Rehabilitációjára csak a hatvanas évek végén került sor, amikor szerkesztői állást kapott a Kriterion Kiadónál. Ez nemcsak az irodalmi életbe való visszajutást és a publikálási lehetőséget jelentette, hanem nagyon hamar Fazekas János, a Román Kommunista párt felső vezetésében szerepet vállaló káder bizalmi emberévé is vált. Bárdi szerint Mikó ekkor ugyanazt a pozíciót töltötte be Fazekas mögött, mint harminc évvel korábban az Országos Magyar Pártban Bukarestben vagy az Erdélyi Pártban Budapesten. Mondhatni visszaszerezte szürke eminenciás szerepét az erdélyi magyar társadalomban. Harmadik beszervezése a hetvenes évekre tehető, és Bottoni ezt a beszervezését látja igazán problematikusnak, hiszen ezt a tevékenységét már nem a létfenyegetettség hatására fejtette ki, ez már politikai játszma. Mikó külföldi útjain a magyar emigráció szemében hiteles személy volt, nem tartották kommunistának, így olyan helyekre is bejárása volt, ahová a pártvezetés által kiküldötteknek nem. Tevékenysége, a nyugati magyar emigráció érdekcsoportjainak a feltérképezése és ennek az információnak a román állambiztonságnak való átjátszása egy olyan rendszert éltetett tovább, amely az elkövetkező évtizedben nyíltan fordult nemcsak a nemzetiségek, de az összes állampolgára ellen. A rendszerhez való alkalmazkodás vagy a rendszerrel való együttélés volt-e informátori tevékenysége? Tényleg annyira naiv volt, hogy azt képzelte, hogy lehet beszélgetni a Szekuval? A rendszer jellegéből adódóan nagyon sokan úgy értékelik, hogy ez hozzátartozott a kisebbségi önvédelemhez, és hogy a cél minden esetben szentesíti az eszközt. De ugyanakkor Szász Zoltán személyében egy másfajta választ is kapunk erre a kérdésre. A Magyar Tudományos Akadémia kutatója szerint Mikónak tudnia kellett, hogy az állambiztonsággal való efféle dialogizálás semmilyen körülmények között nem lehet megoldás, és hogy az embernek tudnia kell, hogy hol van az a határvonal, amely még belefér a rendszerrel való együttműködés kereteibe. Bottoni szerint harmadik beszervezése ezen már túlmutat. Habár nem kaptunk egyértelmű választ a közönségtalálkozón feltett kérdésre, miszerint ártott-e valakinek is a jelentéseivel, Domokos János rendező elmondta, hogy ha nem is volt ártó szándék a tetteiben, akkor is ártott, mert lehet, hogy jelentéseivel megerősített egy másik jelentést, amely alapján el lehetett ítélni azt, akiről az információt szolgáltatta. A filmet követő kerekasztal-beszélgetésre már a Sapientia Bocskai épületében került sor. A moderátor Lőrincz D. József három kategóriába sorolta a meghívottakat: akik szerették és tisztelték Mikó Imrét, akik a rendszer üldözöttei voltak, és akik kutatták a témát. A szeretet jegyében tárgyalni Könczei Csilla, a szekusblog írója úgy vélte, hogy Mikó kapcsán lehetőség nyílt ezt a kemény és durva témát a szeretet jegyében tárgyalni, és mindenképpen fontosnak tartotta, hogy a család ennyire pozitívan állt hozzá a kutatáshoz, vállalva az ezzel járó kellemetlenségeket is. A filmről elmondta, hogy mivel az érzelmileg keretezve van, a születéssel kezdődik és a főszereplő halálával végződik, elveszítjük a lehetőséget, hogy nyitott maradjon a kutatásra és a továbbgondolásra. Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia vezetője hozzászólásában saját szekus-tapasztalatait osztotta meg, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években őt és családját is rendszeresen lehallgatták. Elmondta, hogy a rendszer részéről az egyik legnagyobb megaláztatás pont az volt, hogy a tartótisztek emberi kapcsolatokat akartak kialakítani az informátorokkal, megfigyeltekkel – vele táblézni akart a szekus – barátkozni akartak, miközben lenézték őket. Ezért nem érti, hogy mi lehetett Mikó fejében a harmadik beszervezésekor, hiszen nem hihette azt, hogy Ioana alezredessel bármit is el lehetett intézni a magyar közösség javára. Alkalmazkodás vagy együttműködés? Novák Csaba Zoltán történész szerint Mikó mindig is pengeélen táncolt a rendszerhez való alkalmazkodás és a rendszerrel való együttműködés vékony határmezsgyéjén. Novák Gyáni Gábort idézi, aki szerint az együttműködésnek több formája van, de az a legaljasabb, amikor a környezeted nem tudja, hogy te együttműködsz. A kutató szerint Mikó harmadik beszervezése már morálisan is megkérdőjelezhető, amely sokkal inkább együttműködés volt, mint alkalmazkodás. László Márton hozzászólása nemcsak a családtagok felháborodását, hanem a közönség soraiban is csendes zúgolódást váltott ki. A Máthé János: Magyarhermány krónikája című monográfia megírásával hírnevet szerző történész szerint elképzelhető, hogy Mikó kijáró- és problémamegoldó emberként a kis előnyökért és a barátoknak szerzett szívességekért jelentett, amely szerinte nem arányos az együttműködés mértékével, hiszen ez a kollaboráció nem érintette a nagy folyamatokat. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy szerinte Mikónak volt akkora tekintélye, hogy nem mertek volna hozzányúlni, felhozva Király Károly példáját, azonban Bottoni megjegyezte, hogy míg Király Károly a rendszer saját gyermeke volt, addig Mikó sosem volt kommunista, így az összehasonlítás nem állja meg a helyét. Az alkalmazkodás evolúciós követelmény Szilágyi N. Sándor hozzászólása tette igazán érdekessé a beszélgetést, hiszen a filológus a saját példáján keresztül igyekezett felvázolni, hogyan is működött nemcsak a Szekuritaté, hanem az egész korszak. Hozzászólásában kifejtette, hogy a film címe azt sugallja, hogy választani kell a túlélés és a népszolgálat között, de úgy gondolja, hogy ez soha nem ilyen egyszerű, és Mikó mindkettőt szem előtt tartotta nemcsak a Szekuritátéval való kapcsolatakor, hanem valamennyi rendszerben. Sokan az alkalmazkodás szavunkhoz negatív értelmezést adnak, de a biológiában ez létszükséglet: az evolúció során az a faj volt képes fennmaradni, amely tudott alkalmazkodni a változó körülményekhez. Így szerinte az alkalmazkodás egy bizonyos pontig célszerű viselkedés, hiszen ő is tagja lett a kommunista pártnak, amikor arról volt szó, hogy ellenkező esetben kirúgják az állásából. Szerinte abban a rendszerben ahhoz, hogy valaki eredményes problémamegoldó lehessen, része kellett legyen a rendszernek, mert csak ezen belül volt mozgástér. Könczei erre reagálva fejtette ki, hogy ez a stratégia a nyolcvanas évekre teljesen kudarcba fulladt, a magyar intézményi hálózatot teljesen felszámolta a diktatúra, elfogytak a kisebbségi jogok, és lassan elfogyott a nép is. Markáns véleményét nem rejtette véka alá: szerinte egy antidemokratikus társadalomban hamisan cseng a népszolgálat szó. Népszolgálat az, amikor az ember kitakarítja a sáncot az út mellett, a szerkesztő megszerkeszti a könyvet, az, amikor mindenki teszi a dolgát – válaszolta Könczei kérdésére Lőrincz D. József; de felvetődik a kérdés, hogy ki kell-e takarítani a sáncot egy totális diktatúrában? Mindenképpen gondolkodásra ad okot az is, hogy harmadik beszervezését követően Mikó jelentéseivel, a külföldi magyar emigráns csoportok teljes feltérképezésével miért segítette egy olyan rendszer továbbélését, amelyről ő maga a New York-i Magyar Házban úgy nyilatkozott, hogy egy korrupt, velejéig romlott és népszerűtlen rendszer, ahol a magyar vezetőknek nincs már gerince, ahol mindenki „belesimul a tájba”. Beszélhetünk ebben az esetben túlélési kényszerhelyzetről, hiszen ennek a munkának már a magas politikára is hatásai voltak. Alkalmazkodás minden körülmények között – de lehet-e alkalmazkodni a diktatúrában? Lehet-e annyira alkalmazkodni, hogy része leszel a rendszer legalattomosabb gépezetének, besúgó leszel és jelenteni kezdesz, már nem a létfenyegetettség miatt, hanem a politikai játszmák miatt? Könczei Csilla szerint semmilyen körülmények között nem, de Szilágyi N. Sándor hiába tette fel a kérdést, mi lett volna az alternatíva, hogy alakult volna a történelem, ha nem alkalmazkodnak az emberek. Erre a kérdésre nem kaptunk választ. Simon Mária Tímea Transindex.ro 2015. október 8.Mikó Imre és a besúgás természetrajzaÉlete gyakorlatilag döntéskényszerek sorozata volt és az alkalmazkodni próbálásé – egy kiváló képességű homo politicus tipikus huszadik századi erdélyi életútja a folyamatos történelmi változások szorongatásában. És persze történetét, döntéseit titkok terhelik, akárcsak a kort, amelyben gyakran csak létezni kényszerült. Mi fejezi ezt ki jobban annál, hogy például az ötvenes években nemcsak őt, hanem feleségét is beszervezték a titkosszolgálatok – azt, hogy ismerték-e egymásról ezt a kegyetlenül őrült és félelmetesen abszurd igazságot, sosem fogjuk teljes bizonyossággal megtudni. Hogy mekkora igény van a gyakran több ismeretlenes egyenletre hasonlító, rejtélyek súlyát viselő (közel)múltunk megismerésére tájainkon, jól mutatja az az érdeklődés, amely Domokos János új, Mikó Imréről szóló dokumentumfilmjének bemutatóját övezte Kolozsváron. A Túlélés vagy népszolgálat. Mikó Imre és a Securitate című alkotást egyébként a friss magyar filmeket felvonultató szemle, a Filmtettfeszt keretében hét erdélyi városban tűzték műsorra a hétvégén. A kolozsvári vetítés a Filmtett című erdélyi filmes portál által rendezett fesztivál egyik legnépszerűbb momentumának bizonyult, s az érdeklődés nem lankadt az utána következő, Mikóról és a besúgói múltról szóló Ellenállni, együttműködni – Egy választás dilemmái című beszélgetésen sem, amelyen többek közt részt vettek a film alkotói is. A jogász és politikus (és még sok minden más, többek közt jog- és államtudományi író, műfordító, író) tipikusan huszadik századi története iránt érdeklődők mintegy öt – egyébként önfeledt és lebilincselően érdekes – maratoni órát tölthettek Mikó Imrével (ezt most tessék átvitten értelmezni). A film és adalékai Domokos János filmje Mikó Imrét, a közszereplőt és Mikó Imrét, az esendőt egyaránt közelhozza a nézőhöz, az alkotó láthatólag nem kívánt ilyesfajta határt húzni, inkább egyfajta kiegyensúlyozott Mikó-képet próbált a nézővel megismertetni. (Tegyük hozzá, igen érdekesen, a kétórás alkotás magával ragad, a néző jól beleborzong rögös múltunk sötétjébe. A film pályaképet mutat be, de érzelmi keretben: nem hagyhatja hidegen a szemlélőt nagy elődünk igen zaklatott élete.) Ugyanakkor sokszor – elsősorban az időbeli közelség, s ezáltal a történelmi távlat hiánya miatt – annyira kényes részletek bukkannak elő az életrajz felelevenítésekor, hogy érthető módon a leginkább követhető rendezői út a felmerülő kérdések nyitva hagyása lehet. E részletek mögött az ismert történész, Stefano Bottoni áll, aki a Szekuritátéhoz és a honi elit kollaborációjához köthető kutatásaival már többször felkavarta nyilvánosságunk állóvizét. A Mikó-film – amelyben Bottoni a riporter szerepét is magára vállalja – alapja a Magyar Kisebbségben 2013-ban közzétett Népszolgálat és túlélés című,Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948–1971 alcímű tanulmánya, amely a román kommunista politikai rendőrség irattárában meglelhető dokumentumok alapján próbálja felvázolni Mikó alakját. Amint a tanulmány feleleveníti, a neves erdélyi családból származó Mikó Imre a jogi tanulmányok elvégzése után, 1937–1938-ban az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetője, 1939–1940-ben a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára volt. A második bécsi döntés után a budapesti törvényhozásban szerzett képviselői mandátumot, és az Erdélyi Párt országos politikai főtitkáraként tevékenykedett. 1944 októberében az Észak-Erdélybe bevonuló szovjet és román csapatok elhurcolták Kolozsvárról. A négyéves fogságból hazatérvén orosztudását orosztanárként, majd fordítóként kamatoztatta, de az 1956-os magyar forradalom után a hatalom eltávolíttatta állásából, és évekig raktári munkásként dolgozott, majd egyetemi jegyzeteket árult. A Ceauşescu-rendszer első éveiben az unitárius egyház főgondnokává választották. Amint Stefano Bottoni közli, 1948-után a Szekuritáte tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről. A román belügyi szervek Mikó Imrét egyszerre tekintették forrásnak és célszemélynek, és folyamatosan informálódtak róla, miközben rendszerezték, értékelték és felhasználták az általa szolgáltatott adatokat. A történész az 1948 utáni életrajz három szakaszát különbözteti meg. Mikó Imre 1948–1951 közötti korai megfigyelését, 1952 és 1955 közötti, első és második beszervezését, majd 1956 utáni kizárását és társadalmi kirekesztettségét tekintette az első szakasznak. A megfigyelt Mikó 1958 és 1971 közötti túlélési, majd visszakapaszkodási stratégiáit tekintette a második korszaknak. A kolozsvári bemutató után Bottoni közölte: a politikus harmadik, hetvenes évekbeli, döntő jelentőségű harmadik kollaborációs korszakával a film készültekor még nem foglalkozott annyira behatóan, hogy az nagyobb hangsúlyt kapjon a filmben. Erről most készül tanulmányt megjelentetni. Amint a képsorokból kiderül, Mikó Imrét 1952-ben minden bizonnyal zsarolással kényszerítették rá, hogy Hunyadi Ioan álnéven tájékoztassa az állambiztonsági szerveket. Jelentéseiben azonban kerülte a Szekuritáte számára hasznos információk átadását. Dumitrescu fedőnéven történt 1955-ös, második beszervezése után azonban jelentései már naprakész, operatív értékű információkat tartalmaznak. Azt követően fordul Mikó ellen a hatalom, hogy 1956 novemberében a kommunista párt Kolozs megyei vezetőjétől levélben kéri: ne kötelezzék már arra, hogy hetente jelentkezzen „egy bizonyos ellenőrzésre”. Eltávolítják orosztanári állásából, s ezzel súlyos anyagi körülmények közé taszítják a négygyermekes családapát. Mikó Imrének az unitárius egyházban vállalt főgondnokság hozza vissza a társadalmi elismertséget, de ez erősíti meg az állambiztonság rá irányuló figyelmét is. Több ráállított provokátor próbálja olyan megnyilvánulásokra bírni, amelyek alapján lecsaphat rá a hatalom. 1970-ben szerkesztői állást kap a Kriterion kiadónál, egyszersmind jelentéseket kezd adni a Szekuritáténak, többször nyugatra küldik ügynökként, hogy információkat szállítson a kint élő ellenzékről. Ebben az időben Nicolae Ceauşescu pártapparátusában legmagasabb funkciót betöltő magyar politikussal, Fazakas Jánossal is közeli kapcsolata van, gyakran a román fővárosba utazva segíti Fazakast tanácsadóként. Ártott-e valakinek Mikó Imre? A kérdésre persze nem lehet választ adni – ez derült ki a Mikó-kérdést körüljáró kerekasztal-beszélgetésen is, hisz bármilyen kis, lényegtelennek tűnő információ olyan helyet kaphat az egészet kitevő rendszerben, hogy látszólagos ártalmatlansága ellenére súllyal bírhat nagyobb kérdésekben. A szekusmúltról véleményt alkotók általában két úton járnak: vannak, akik azt mondják, hogy megbélyegezni és ítélkezni fölösleges, nincs erre joga az ugyanazt az életet nem megélőnek, míg mások akként vélekednek, hogy igenis, volt arra mód, hogy az ember ne adja be a derekát a Szekuritáténak, így szembe kell néznie egykori önmagával, s ha elnézően viselkedünk, akkor relativizáljuk, megkérdőjelezzük azok érdemét, akik nem működtek együtt. Tény, hogy Mikó Imre háromszor kollaborált s utolsó alkalommal erre nem kényszerítették, amely erős morális kérdőjeleket vet fel: ekkor már magas politikai játszmák részvevője volt. Az, hogy miért vett részt ilyen szinten a rendszer legitimizációjában, az életével foglalkozó kutató számára is olyan felvetés, amely új horizontokat nyithat meg a kérdés elemzésében, hiszen itt már nem a túléléshez kötődő, ismert diskurzusról van szó, hanem annak meghaladásáról. Ezek a felvetések, akárcsak az emlékezés kérdése persze még hosszú ideig erdélyi jelenünk neurotikus pontjai lesznek. A kulcsszó, amellyel e sorok és a Mikó-maraton után maradhatunk talán a már említett és kétségkívül feszültségeket hozó egyéni és a társadalmi szembenézés lehet, amelyben egyébként példával elöljáró a Mikó Imre múltját teljes mértékben felvállaló és a róla szóló kutatásokat mindenben támogató mai Mikó család. Mert ha az információk továbbítása árthatott egykor, ugyanúgy árthat ma azok elhallgatása is: nélkülük sohasem tudhatjuk meg, hogy honnan jövünk, hová tartunk és kik is vagyunk voltaképp. Botházi Mária Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. október 23.1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nemStefano Bottoni történésszel tekintettük át, mi történt azokban a bizonyos októberi napokban Romániában. „Magyar ügy” volt-e az erdélyi ötvenhat? Párhuzamok és különbségek, mítoszok és valóság. Az, hogy pontosan mi is történt Erdélyben, Romániában 1956 őszén-telén – és egyáltalán, hogy a magyarországi eseményeknek voltak itteni „leágazásai” is –, még mindig nem kellőképpen ismert a nagyközönség körében. Ennek körbejárására keresve sem találhattunk volna jobb beszélgetőtársat Stefano Bottoninál, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként Erdély, az erdélyi magyar nemzeti közösség közelmúltjának egyik kiváló ismerője. Kutatási területe Közép-Európa politika- és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; illetve a Magyar Autonóm Tartomány (1952-1960) története – ez utóbbiról írta Sztálin a székelyeknél című munkáját. Nemrég Kolozsváron mutatták be, Domokos János rendezővel együtt, a Túlélés vagy népszolgálat? című dokumentumfilmet, amely Mikó Imre és a Szekuritáté kapcsolatát dolgozza fel, és amelynek tudományos szakértője volt. Bottoni szerint '56 romániai vonatkozásainak feldolgozását egyfelől a mítoszteremtés, másfelől a teljes mellőzés jellemzi. A brutális megtorlás pedig inkább a romániai magyarság megfélemlítését szolgálta a kommunista államhatalom részéről, mint egy valós forradalmi veszély elhárítását. Azt is elárulta, mit tart '56 legsúlyosabb erdélyi örökségének. - Az ’56-os forradalom kitörését megelőzően már voltak Romániában olyan szervezkedések, amelyek a kommunista hatalom megdöntését tűzték ki célul – ilyen volt a Szoboszlay-féle csoport. Tekinthetők-e ezek a forradalom egyfajta előzményének, előképének, amelynek hatása volt a későbbi fejleményekre, vagy elszigetelt akciókként tekinthetünk rájuk? - Erős túlzásnak tekinteném ezt a kijelentést, mivel az 1950-es évek közepén más helyzet alakult ki a két országban. Magyarországon a Rákosi-féle ámokfutást csak lassította, de nem tudta visszafordítani a Nagy Imre-kormány által 1953 nyarán meghirdetett, rendszeren belüli korrekció, amit 1956 őszéig tartó belső harc követett. Romániában ezzel szemben Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt vezetője 1952 után sikeresen konszolidálta hatalmát a legveszélyesebb vetélytársak, elsősorban Ana Pauker és „moszkovita” társainak kiiktatásával a politikai életből. A román kommunista rendszer egyáltalán nem volt népszerű, de pozíciói sokkal stabilabbak voltak, mint Budapesten. A Szoboszlay Aladár-féle szervezkedésből a megtorló gépezet kreált országos szintű összeesküvést. Ma már nemcsak a peranyag, hanem sok személyes dosszié is elérhetővé vált az állambiztonsági levéltárban, és az új információk némileg árnyalják a korábban általam is leírt történetet: a mozgalmat valóban több beépített ügynök „kreálta” és fejlesztette. Szoboszlayék valójában semmilyen veszélyt nem jelentettek a hatalom számára. Halálra ítélésük 1958-ban a társadalom megfélemlítését szolgálta. - A magyarországi történésekkel összevetésben hogyan zajlott a romániai ’56, jellegét tekintve? Mennyire tudott széles(ebb) bázist megszólítani és a társadalom mely rétegeit érintette leginkább? Miben különbözött a magyarországi eseményektől? - Először is, oszlassunk el egy viszonylag népszerű tévhitet: nem volt „romániai 56”, sem „erdélyi magyar 56”. Nem beszélhetünk összehangolt, tömegeket megmozgató, politikai programokat artikuláló ellenzéki kezdeményezésről. Az egyetlen, országos tekintetben is jelentősnek mondható esemény a temesvári egyetemisták által rendezett gyűlés és tüntetési kísérlet volt, október 30-31-én. Az általuk közzétett követelések, a tiltakozási módszerek kísértetiesen hasonlítottak a szegedi és budapesti diákok által indított folyamatra. Ráadásul a temesvári megmozdulásnak semmilyen etnikai színezete nem volt: együtt vonultak román, magyar, német, zsidó, szerb hallgatók. A román hatóságok azért fojtották el olyan gyorsan és határozottan a tiltakozást, mert attól tartottak, hogy a temesvári események másokat is bátoríthatnak. Utólag nézve, az is mutatja, hogy mennyire uralták a helyzetet, hogy fizikai kényszert sem kellett igazán használniuk, nem lövettek bele a tömegbe, nem folyamodtak brutális kínzásokhoz. Egyszerűen őrizetbe vették és egy üresen álló szovjet laktanyába zsúfolták őket „közbiztonsági őrizetbe”, aztán perre vitték a vélt szervezőket, szabadon engedve a többi diákot. - Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című, általad főszerkesztett kötet bevezető tanulmányában azt írod, hogy a kolozsvári megmozdulások sikertelenségének egyik oka a lappangó etnikai ellentétekben keresendő, és abban, hogy a román közvélemény minden magyar érdekeltségű szervezkedést gyanakvással fogadott. Mennyire volt „magyar ügy” ’56 Romániában, mennyire tudott kilépni az etnokulturális meghatározottságok közül? - Kolozsváron elsősorban „magyar ügy” maradt az 1956 őszi elégedetlenség. Benkő Levente néhány éve kiadta a szeptember végi kétnapos értelmiségi gyűlés jegyzőkönyvét, amelyen a kolozsvári baloldali magyar értelmiség színe-java panaszáradattal fogadta a Bukarestből küldött „tűzoltókat”, Miron Constantinescut és Fazekas Jánost. Mindenki egyszerre fájlalta az elmaradt reformokat, a soha el nem indult desztalinizációt és a fokozódó nemzetiségi nyomást. Ne feledjük, hogy Kolozsvár városában (mely 1956-ban már több, korábban önálló, román lakta községet is magában foglalt) éppen akkor billent át az etnikai mérleg a románok javára. Természetesen az utca embere ezt nem vehette észre, mert a város még teljes mértékben megőrizte a korábbi magyar jellegét, és a románok közül is sokan magyarul érintkeztek magyar ismerőseikkel. De a közigazgatás különböző szintjein már javában zajlott a kádercsere: a magyarok és zsidók helyére többnyire románok kerültek, nem csak Erdélyből, hanem az ország más vidékeiről is. Az 1956-os események semmilyen, még ideiglenes egységet sem tudtak összekovácsolni abban a nagyvárosban, ahol 1919 óta állandó volt a szupremáciáért folytatott küzdelem. - Mi volt az oka annak, hogy a levert magyar forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét épp Romániába – Snagovra – szállították? - Románia különösen érdekelt volt a forradalom leverésében, és a politikai helyzet gyors (vissza)rendezésében. Már október végén két magas rangú, magyarul tökéletesen beszélő párttisztviselő, Valter Roman és Aurel Mălnășan félhivatalos úton Budapestre érkezett, hogy első kézből tájékozódjon a kialakult helyzetről. Még a november 4-i második szovjet katonai beavatkozás előtt tértek vissza Romániába, és máris arról számoltak be a pártvezetésnek, hogy Magyarországon ellenőrizhetetlen, a román érdekeket súlyosan sértő folyamatok indultak el. A forradalmat gyakorlatilag egy nacionalista puccsként értelmezték, és feltétlenül szükségesnek tartottak annak mihamarabbi elfojtását. Hruscsov bukaresti tárgyalásain november 2-án a román fél már katonai segítséget kínált a Szovjetuniónak (ez lett volna pár évtized alatt a harmadik magyarországi román intervenció, az 1919-es és 1944-es bevonulások után), de a moszkvai vezetés jobbnak látta visszautasítani az ajánlatot. November 23-án azonban már beleegyeztek abba, hogy a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imre miniszterelnököt Romániába szállítsák, néhány kormánytaggal és azok családjaival együtt. Nagy Imre közel fél évet töltött Snagovban úgy, hogy többször felkeresték romániai és magyarországi pártvezetők, és önkritikára, vallomásra próbálták kényszeríteni – miközben a Szekuritáté az ő és környezete minden szavát rögzítette. - Még mindig viszonylag kevesen tudják, hogy a forradalom leverése utáni megtorlások Romániában is rengeteg embert érintettek, halálos ítéleteket is hajtottak végre. Milyen volumenű volt a megtorlás, az események valós súlyához képest és a magyarországi intézkedésekhez viszonyítva? - A megtorlás dimenziója valóban döbbenetes, ha figyelembe vesszük, hogy semmilyen, állambiztonsági szempontból nézve komoly kihívás nem előzte meg. Természetesen sokan hallgatták a magyar és nyugati rádióadásokat, természetesen sokan szolidarizáltak a budapesti felkelőkkel, és változást reméltek Romániában is, de ezt nagyon kevesen és elszigetelten merték csak felvállalni. Ehhez képest 1956 novembere és 1962 decembere között nem kevesebb, mint 30 ezer embert tartóztattak le országszerte, valamilyen politikai motivációval. Közülük csak néhányukat – például a Szoboszlay-ügyben őrizetbe vett, majd elítélt 57 személyt – az 1956-os eseményekben betöltött valós vagy vélt szerepük miatt. Csak 1957 és 1959 között több mint 10 ezer jogerős elmarasztaló ítéletet hoztak a bukaresti, kolozsvári és iași-i katonai bíróságok. 1957 és 1959 között országszerte bizonyíthatóan 45 személyt végeztek ki politikai vétség miatt, csak a Szoboszlay-perben tíz embert végeztek ki, közülük kilenc magyar volt. 1958-tól kezdődően azonban sok „politikai” eljárást polgári perként folytattak le, gazdasági bűncselekménynek álcázva a politikai indítékot. A legtöbb embert az 1958-ban újraindult és 1962-ben befejezettnek tekintett kollektivizálás elleni tiltakozásért ítélték el; de börtönbe került sok „régi” értelmiségi és katonatiszt is, akiket háborús bűnökkel vádoltak. - Az egyházakat, főként az addig kevésbé üldözött magyar protestáns egyházakat, különösen érzékenyen érintette a megtorláshullám. És természetesen volt nemzetiségi vonulata is a megtorló gépezetnek. Főleg 1958-tól feltűnő mértékben nőtt a magyar és/zsidó vagy német nemzetiségűnek tekintett személyek üldözése. Miközben 1956 végén és 1957 elején a hatalom a Magyarországhoz hasonló rendszerellenes hangok elfojtásában volt leginkább érdekelt, 1958-tól egyszerre támadta a másként gondolkodókat, a régi rendszer képviselőit, valamint a kellemetlenné vált nemzetiségek hiteles – és éppen ezért veszélyes – képviselőit. Vannak-e „fehér foltok” 1956 romániai történéseinek kutatásában, mennyire hozzáférhetőek a források? Milyen mértékben sikerült feldolgozni ’56 romániai történéseit – konkrét és átvitt értelemben egyaránt? Rengeteg még a „fehér folt”, és az utóbbi 10 évben alig történt érdemi előrelépés az eseménytörténet rekonstruálásában (sem). Az egyetlen komoly újdonságot abban látom, hogy a nemrég feltárt magyar-román állambiztonsági és rendőri együttműködés új, tágabb keretbe illeszti az 1956 utáni megtorlásokat. Előfordult, hogy a két ország hatóságai együtt nyomoztak feltételezett „bűnösök” ellen, de az is, hogy magyar állambiztonsági vezetők Romániában hallgattak ki magyar nemzetiségű gyanúsítottakat. Egészen 1963-ig hatékonyan és konfliktusmentesen folyt az együttműködés ezen a területen is. Ma már nem a források hozzáférhetősége jelenti a legnagyobb gondot, hanem egyrészt a szakemberhiány (konkrétan az, hogy nincs piacon elég tehetséges vagy legalább szorgalmas diák/doktorandusz, akit „rá lehessen állítani” erre a témára), másrészt pedig az '56-os forradalmat és az azt követő megtorlást mindmáig övező mítoszteremtés (erdélyi magyar oldalról) vagy fájdalmas mellőzés (a román szakma részéről). Nehéz, de szükséges lenne megértetni a mai olvasóval, hogy Romániában semmilyen forradalmi hangulat nem uralkodott 1956 októberében, még a magyar közösségen belül sem, és ehhez képest miért folyamodott a hatalom az ’56 utáni brutális, éveken át tartó megtorláshoz. Az én válaszom erre egyre inkább az, hogy egyfajta kommunista nemzetépítési folyamattal állunk szemben, amelynek fontos stációját képezte az 1956-os forradalomra adott politikai és állambiztonsági válasz. 1956 romjain már Ceaușescu hatalomra kerülése előtt új, a korábbinál szofisztikáltabb rendszer épült, amely integrálta, egyneműsítette a társadalmat, miközben dezintegrálta a (szakmai, vallási, nyelvi) kisközösségeket. Úgy gondolom, hogy erdélyi magyar szempontból ez tekinthető 1956 legfontosabb és legsúlyosabb, máig ható örökségének: a kisebbségi társadalom módszeres „behálózása”, valamint a kisebbségi elitekkel kötött, bizonytalan erkölcsi talajon álló kompromisszumok sokasága. Papp Attila Zsolt foter.ro/cikk 2015. október 24.A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (2.)Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el A megállapítás a Bolyai-per fővádlottjától, dr. Várhegyi Istvántól, a saarland-i Európa Intézet politológiai tanszékének vezetőjétől származik, akit a román büntető törvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával ítélt hét évi börtönre a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntető bírósága. Visszaemlékezése pontos és világos összegezése mindannak, ami 1956 őszén a Bolyai Tudományegyetemen történt: „Azon a forró őszön Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt. Nem sikerült, sőt, az erdélyi magyar értelmiség fellegvárának számító Bolyai Egyetemet is felszámolták. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar ellenforradalom nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki, tehát a román állam integritását is veszélyeztette. A Bolyai Egyetemen jelentkező önrendelkezési törekvés, a magyarországi események iránti szolidaritás ugyancsak ellenforradalmi, irredenta, szeparatista mozgalomnak, az intézmény pedig az állam érdekeit mélyen sértő és veszélyeztető gócpontnak minősült. Az akkori mentalitásból annyi maradt, hogy a Bolyai Egyetem ma is mélyen inkriminált, szeparatista intézmény, vörös posztó a félrevezetett román tömegek szemében.” A román legfelső párt- és államvezetés kezdetektől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-től különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt a képtelenséget terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van. Ekkor Nagy Lajos prorektor javaslatára az egyetem szűk körű vezetősége tanárokat küldött vidékre, akik felméréseik alapján bebizonyították, hogy a túltermelésről szóló híresztelés alaptalan, a tényleges szükséglet biztosítja a magyar nyelvű egyetemi oktatás folytonosságát. Az 1955 októberében a Bolyai Tudományegyetemet meglátogató Leonte Răutu, a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának tagja, és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter (aki a napvilágra került dokumentumok szerint Iosif Chisinevschivel Gheorghiu-Dej félreállítására szövetkezett, sikertelenül) arról érdeklődött: milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak a végzetteknek, nem kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, s nemcsak az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezte meg. Nehezményezte a magyar irodalom egészének tanítását, s a kiszivárogtatott hírek szerint a Bolyai Tudományegyetem valamilyen átszervezésének legfőbb szorgalmazója volt. 1956 nyarán megpróbálták felszámolni a történelem kart, majd koholt vádak alapján a társadalomtudományi tanszékről elbocsátották Saszet Géza lektort, Keszi-Harmat Editet és férjét, Keszi-Harmat Sándort. A magyarországi forradalmi események időszakában a kolozsvári egyetemi hallgatók körében a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja adásainak hallgatásán és rendszeres kommentálásán kívül más akcióra alig került sor. A román kommunista hatalom a jól bevált fegyverhez, a nacionalista uszításhoz folyamodott. Hamarosan terjeszteni kezdték a diákság körében is Erdély elrablásának rémképét. Visszaemlékezések szerint ebben a Babeş Tudományegyetem akkori rektora, Raluca Ripan akadémikusnő járt az élen. A magyar egyetemi hallgatók körében elterjedt az a hír, hogy a két egyetem diákjainak közös felvonulására és a magyar forradalom melletti tüntetésre szóló felhívás tulajdonképpen provokáció, hiszen a javaslat, mely szerint „a magyar egyetem diákjai menjenek a menet élén”, valójában a szekuritáté mesterlövészeinek szolgáltatta volna ki az egyetemi ifjúságot. Az egyetlen, s később sokat emlegetett „megmozdulásra” 1956. november elsején, halottak napján a Házsongárdi temetőben került sor. Ennek előzményei 1956 nyaráig nyúlnak vissza, s valójában teljesen véletlen a magyarországi forradalmi harcokkal való egybeesés. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Kétnapi mély hallgatás után Bukarest az internacionalista proletár szolidaritás jegyében élelmiszert és gyógyszert küldött Budapestre. A magyarországi események megítélésében nagyfokú bizonytalanság uralkodott. Visszaemlékezések szerint: a Bolyai Tudományegyetem pártvezetősége elhatározta, hogy táviratot küld Budapestre, amelyben „mélységes felháborodással elítéli az ellenforradalmi eseményeket” – mondja Várhegyi István. „Mint diákszövetségi titkárt engem is felkértek a távirat aláírására. Ezért Balogh Edgárral heves vitám volt. A professzor nyomós érvként hozta fel, hogy ezzel a távirattal bizonyítjuk hűségünket a Román Kommunista Párt iránt, ez lenne a próbaköve a romániai magyarság lojalitásának. Arra kértem Balogh Edgárt, hogy ne ismételjük meg azt az egységfronti, magyar népi szövetségi politikát, amely sok keserű áldozatába került a romániai magyarságnak.” Fazekas János, aki a Magyar Autonóm Tartomány teljhatalmú megbízottja volt, meglátogatta a Bolyai Tudományegyetemet, s azt ígérte, hogy az akkori épületeinek háromszorosát kapja, ha megszövegezik Budapestre a táviratot, bizonyítják a Román Munkáspárt iránti hűségüket. Várhegyi arra kérte Balogh Edgárt, hogy hívják össze a diákgyűlést, s ott olvassák fel a távirat szövegét. Az 1956. október 29-re összehívott diákgyűlésen felháborodva utasították vissza a távirat szövegét. Később a tárgyaláson Várhegyit a távirat elküldésének megakadályozásával vádolták. A forradalmi események erdélyi átszivárgásától alaposan megijedt Bányai László rektor 1956. október 31-én estére gyűlést hívott össze a bölcsészkar dísztermébe. Szigorúan megtiltotta, hogy a diákok kimenjenek a Házsongárdi temetőbe. Lakó Elemér és Varró János tanársegéd jelen volt a gyűlésen, így ők a halottak napi megemlékezésen nem vettek részt. Dávid Gyula semmit nem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai – Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor – sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a himnuszt is elénekelték. A Házsongárdi temetőben beszédet mondott Gazda József, Kicsi Antal, és állítólag Székely László. A Securitate és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le. Negyvenkét év távlatából is egyértelműen megállapítható: a magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a kortársak tudatában. Az egyetemi kollégiumokban, a lakásokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzetvisszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte. Péterffy Irén első éves magyar szakos hallgató ki is vágta ezeket a verseket. A forradalmi események versírásra ihlették a még középiskolás Burchád Mártát is. Mivel a versesfüzet körbejárt a református teológusok körében, könnyű volt a rendszerellenességet és a „nacionalizmust” bizonyítani. Nemcsak Burchád Mártát tartóztatták le s állították bíróság elé, hanem mindazokat a teológusokat, akik tudtak a versesfüzetről, valamint a magyar irodalomtanárt, Imre Magdát, amiért tanítványát nem jelentette fel a Securitatén. Az 1956-os magyar forradalommal való együttérzés illusztrálására két visszaemlékezést idézek: „Mivel nagyon féltem a veréstől, elhatároztam, hogy nem hazudok. Így bevallottam, hogy együttéreztem a forradalmi szellemű magyar néppel, hogy sajnálatomat fejeztem ki a Nagy Imre kivégzése alkalmával, de tagadtam a rendszerellenességet.” (Imre Magda) „A vád ellenem a következő volt: dicsőítettem az 1956-os magyarországi forradalmat, elítéltem a szovjet csapatok beavatkozását, vártam, hogy ez a forradalom átterjedjen hazánkba is, reménykedve a népi demokrácia bukásában. Több kollégával együtt megtagadtuk a Teológián, hogy részt vegyünk azon a gyűlésen, ahol elítélték a magyarországi forradalmat, a résztvevőket árulóknak minősítettük. Propagandát fejtettem ki Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása érdekében, azzal vádoltam a Romániában hatalmon lévőket, hogy nem tartják tiszteletben az alkotmányban előírt magyar és más kisebbségek jogait. Ezek csak papíron léteznek. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a vádak sok túlzást tartalmaznak, egy viszont tény: én is gyászoltam az elesett magyarokat, szolidaritást vállaltam mindazokkal, akik elítélték a szovjet csapatok mészárlásait.” (Gödri Oláh János akkori evangélikus teológus) (folytatjuk) Tófalvi Zoltán Szabadság (Kolozsvár) 2016. január 14.Watts tagadja az elnyomástEgy Larry Watts nevű személy volt az egyik szervezője azoknak a 2014-es brassópojánai tárgyalásoknak, amelyeken a románok és erdélyi magyarok amerikai segédlettel vitatták meg a magyarság követeléseit. Nos, ez a Watts most ledobta álarcát: hosszas cikkben taglalja, hogy a kommunizmus alatt a magyarok nem is voltak elnyomva, és a kisebbségi jogok körüli hisztériát Magyarország generálta. Larry Watts volt az 1993-as, titkos neptuni tárgyalások operatív szervezője is. Mint ismert, akkor az RMDSZ három vezetője, Borbély László, Frunda György és Tokay György felhatalmazás nélkül tárgyalt a román kormány képviselőivel. A magyar ellenzék azóta is a magyarság elárulásával, a külföldi nyomásgyakorlás fegyveréről való lemondással vádolja a résztvevőket. Magyarország találta ki Most pedig képzeljük el, hogy mind az 1993-as és a 2014-es tárgyalások szervezője, Larry Watts egyszerűen azt tagadja, hogy Erdélyben valaha is hátrányos megkülönböztetés érte volna a magyarokat. Az Adevărul.ro portálon megjelent írása szerint Magyarország a második világháború után arra használta fel az erdélyi magyar kisebbség ügyét, hogy minden fronton támadja Romániát a „kulturális genocídium” miatt, mely Budapest meghatározása szerint, a magyar identitás román földön történő teljes elfojtására irányuló kampány volt. „(…) Minden állami struktúrában és minden egyénben van egy benne rejlő diszkriminatív impulzus. Igen, Romániában létezett a kisebbségek diszkriminációja. De vajon hivatalos politika volt-e? És hangsúlyosabb volt-e, mint bárhol máshol a szovjet tömbön belül? (…) Ellenkezőleg, fontos pontokban az, ahogy Románia az etnikai és vallási kisebbségekkel bánt, engedékenységben felvette a versenyt Budapest politikájával. (…) Ezen vádak kitartó hangoztatása miatt 1980-ban a Kongresszus vizsgálódott, és arra a következtetésre jutott, hogy az állítólagos „kulturális genocídium nem észlelhető, és nem úgy tűnik, mintha az állam nyíltan, hivatalos politika részeként elnyomná (a magyar kisebbséget).” Fazekas elvtárs, a magyar ügynök Watts továbbá arról beszél, hogy Magyarország hitelteleníteni akarta Bukarest közel-keleti aktív politizálását. Szűcs Pál nagykövet 1988-ban Fazekas Jánost, magyar etnikumú volt román kormányfő-helyettest elvitte egy találkozóra, melyet a bukaresti izraeli nagykövettel szervezett meg. A találkozó (…) azt sugallta, hogy a magyar hivatalosságok támogatták a romániai szeparatista mozgalmat. Magyarországnak akkoriban még diplomáciai kapcsolatai sem voltak Izraellel, és egy ilyen találkozó elképzelhetetlen lett volna a varsói paktum bármely másik államában. Szűcs és Fazekas előadták az izraeli diplomatának a „kulturális genocídiumról” szóló meséket, kihangsúlyozva, hogy a romániai „állítólagos magyarellenes »elnyomás«” a náci időszak antiszemitizmusára emlékeztet, és arra fogja késztetni az erdélyi magyar etnikumúakat, hogy fellázadjanak, és ezáltal „vér fog folyni az utcákon”. Budapest 1989 után is fenntartotta apokaliptikus szemléletmódját, egy elkerülhetetlen „erőszakrendszert” jósolva meg, mely „emberek megöléséhez, vérfürdőhöz fog vezetni”. És így megy ez hosszú-hosszú oldalakon keresztül, minek a végén csak azt tudjuk kívánni neki magyarokként, akik Romániában éltünk a kommunizmus alatt: legyen egyszer a mi akkori helyzetünkben! Székely Hírmondó Erdély.ma 2016. február 25.Ráduly Róbert Kálmán: „hármunkon áll vagy bukik”Nem mondta ki egyértelműen, hogy lesz-e polgármesterjelölt. Bár azt sem szögezte le, hogy nem. Azt viszont határozottan kifejtette, hogy szerinte az RMDSZ az utóbbi időszakban szétesett. A Csíki Hírlapnak adott interjúból az is kiderült, sokkal többet várt el mindazoktól, akik a város ügyeit jelenleg kézben tartják. – Nem túlzás kijelenteni, hogy az egész várost érdekli: indul-e a polgármesteri tisztségért Csíkszeredában? – A lemondásom óta a helyzet alapvetően nem változott, illetve ezt mondtam volna egy héttel ezelőtt is. Időközben annyiban változott, hogy elkezdődött Antal Árpádnak, Sepsiszentgyörgy polgármesterének meghurcoltatása is. Amikor egy éve Mezei Jánost, Gyergyószentmiklós polgármesterét a maszkosok megrohanták és 24 órára visszatartották, néhány nappal később Antal Árpáddal közösen elhívtuk egy beszélgetésre Tusnádfürdőre. Ott azt mondtam Árpinak, nem az a kérdés, hogy minket mikor visznek el, hanem az, hogy téged vagy engem visznek-e el hamarabb. A múlt heti fejleménnyel annyiban változott számomra a gyerek fekvése, hogy szeretnék egy alapos beszélgetést folytatni az említett két sorstárssal, mert immár hármunkon áll vagy bukik a magyar politikai tartás ügye. – Kérem, fejtse ki ez utóbbi kijelentését. – Látni kell, hogy az RMDSZ szétesett, gyakorlatilag a mostani választási keménykedésen túl nem létezik. Én például szerettem volna, ha Verestóy Attila szenátor úr Bukarestben olyan kemény az autonómia ügyében vagy a nyelvhasználat kérdésében, ahogy Bunta Leventével, Székelyudvarhely polgármesterével szemben megmutatta, hogy tud kemény lenni. Szerettem volna azt is, hogy Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára ugyanezekben a kérdésekben ennyire kemény és határozott, nem pedig egy olyan emberrel szemben, aki ha saját érdekében is, de két évtizeden keresztül tolta az RMDSZ szekerét. Lassan már csak hármunkon áll, hogy az autonómia ügye lesz-e újra közbeszéd témája, mert amióta engem is elvittek, azóta a rettegésen és a hallgatáson túl különösebb fejlemény nincs. Holott elmondhatjuk, hogy az utóbbi kilenc hónapban – amióta pályán kívül vagyok – a „községháza” és „városháza” felirat, a városzászló, de a nyelvhasználat terén is igen erőteljes vereségeket szenvedett a közösségünk. Homályosan megfogalmazott jogszabályi mondatok alapján az igazságszolgáltatás elmeszel, kiiktat, megszüntet. Az a baj, hogy a félanalfabéták most elmagyarázzák a nyelvújító szavakat: a városháza és a községháza a polgármesteri hivatal, az önkormányzat pedig a helyi tanács, mert románul „consiliu local”. Ezeknek a téves fogalmaknak a közbeszédbe való beépítése, a másodrendűvé lealacsonyító agymosás sajnos egyik-másik választott elöljárónktól sem idegen. Van egy másik vonatkozás is, amit mérlegelni kell: miért próbálkozzon az ember olyan tisztséget vállalni, amelyet úgysem gyakorolhat, mert a román állam mindenféle aljas eszközzel megakadályozza. Mérlegelnünk kell tehát nekünk is, és a közösségnek is, hogyan tovább. – Csak hát közben az idő telik... – Persze hogy telik, de drámai az, hogy mennyire nem voltunk felkészülve Csíkszeredában arra, hogy amennyiben polgármester és alpolgármester nélkül hagyják a várost, akkor ki lép majd a helyükre. Ha az önkormányzati képviselő-testületnek van olyan tagja, aki azon gondolkodik, hogy indulna polgármesternek, akkor azonnal kellett volna jelentkeznie: „Emberek válasszatok meg átmeneti polgármesternek, hogy bizonyítsam tudásomat a közösségnek!”. Ne pedig automata üzemmódba kapcsolni a várost, hogy minden úgy maradt, ahogy Szőke Domokos alpolgármesterrel hagytuk még tavaly áprilisban. – Tizenegy évig vezette a várost. Ön szerint milyen városvezetőre lenne szüksége Csíkszeredának? – Szűk tizenkét éve is embert próbáló feladat volt felrázni a városházát és irányt adni, illetve ritmust diktálni a hétköznapi munkában. Ehhez tudás, kapcsolatrendszer és támogatás kellett, amit a városvezetés meg is kapott a választásokon, akkor a szavazatok 73 százalékát szereztük meg. Mi nem egy gyökértelen, kozmopolita város élére kerültünk, hanem egy római katolikus többségű, értékcentrikus, szabálytisztelő közösség élére. Voltak nehéz küzdelmek, amiket gyorsan elfelejtünk: ilyen volt például a vörös csillag kitűzése az emlékműre. Akkor felhívtam a tűzoltóparancsnokot és leordítottam a fejét: fél órája van, hogy levegye. A csillag el is tűnt. Kíváncsi vagyok, ki lesz az a székely elöljáró, aki egy ilyen típusú történetben lépni mer és megoldja. Számos olyan történet volt, amikor a közösségi becsület nevében lépni kellett, és léptünk is. Ettől más ma Csíkszereda, mint mondjuk Marosvásárhely. Érdemes ma elmenni Marosvásárhelyre, és a főtéren bemenni egy üzletbe, ahol a magyar eladó nem mer megszólalni magyarul, ha van az üzletben egy román. Ez bizonyára összhangban van azzal, hogy ott a magyar önkormányzati képviselők az ülésen nem használják az anyanyelvüket. Nekik most nem a választási listákról kellene beszélniük, hanem arról a tartásról, amit bevisznek a választás után a városházásra, és onnan „szétterítik” a városra: azt, hogy a magyar nyelv pont olyan fontos, mint a hivatalos nyelv. – Egyszerű polgárként hogyan látja napjaink Csíkszeredáját? – Egyértelműen látszik, az önkormányzat nem volt felkészülve arra, hogy két alapembert egyik napról a másikra elveszít. Ebből kifolyólag nem csoda, hogy nem is találta meg a megfelelő kiutat abból az átmenetből. Amikor négy éve az emberek előválasztásra jelentkeztek, mindenki abban a tudatban tette, hogy Ráduly Róbert Kálmán lesz a polgármester, Antal Attila és Szőke Domokos pedig alpolgármesterként folytatja a munkát. Tehát olyanok jelentkeztek, akik kizárólag döntéshozatali szerepkört akartak vállalni, nem végrehajtóit. Ez így is lett, így nem kell csodálkozni azon, hogy nem volt úgynevezett árnyékkormány, amit elő lehetett volna léptetni. Én nem engedtem volna meg azt a luxust, hogy ne legyen háromfős vezetés, vagyis egy megbízott polgármester és két alpolgármester abban a helyzetben, amikor a testületre rászakadt a végrehajtói szerepkör is. Minden komoly emberre szükség lett volna. Ez a hiányosság rányomta mindenre a bélyegét. – Mire érti ezt? Mondjon néhány példát! – Minden önkormányzati képviselő kellett volna kapjon két tömbházat, amit napi rendszerességgel ellenőriz, hogy zajlik-e a hőszigetelés. Ez sajnos nem történt meg. Mivel sem a megbízott polgármester (Antal Attila), sem a Szőke Domokost helyettesítő alpolgármester (Füleki Zoltán) nem volt képes megfelelő módon pótolni Domokost a hőszigetelés kérdésében, ezért ennek egyik fontos lenyomata egy ötmillió lejes veszteség a városnak, ami lehet még több is, mert június végéig minden hőszigetelést be kell fejezni. Ebben a tavaszi februárban a cégeknek már rég kellene dolgozniuk. – Ha már nincs is ott a városházán, szavaiból kitűnik, hogy folyamatosan figyeli a csíkszeredai fejleményeket. Ha kérnék, adna tanácsokat? – Ha elválsz a feleségedtől, a gyerekek még a tieid, így az teljesen természetes, hogy ha még el is tiltanak tőlük, aggódsz a sorsukért. Így az is természetes, hogy figyelem a közügyeket. Csak egy példát mondjak: rendkívül kellemetlenül érintett a nyolc rendőrnek megszavazott ingyenes úszóbérlet ügye. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor levelet írtam az RMDSZ városi elnökének (Füleki Zoltánnak), hogy kifejezzem: értem én, hogy valaki fél, hogy alkalmazkodni, sorakozni akar, de ez mégis több a soknál. Ne felejtsük el, hogy még nem telt el két év sem a három halálos áldozatot követelő közúti balesettől, amit részeg rendőrök okoztak, és ami még a mai napig nincs részletekbe menően tisztázva. Ugyanakkor a megyei rendőrparancsnok (Radu Sandu Moldovan) mind a mai napig nem kért bocsánatot a helyi közösségtől. Sőt, mivel én kértem a lemondását, ennek hatására indult el ellenünk az első akció, amikor a szekus világ szolgái mondvacsinált dolgokra hivatkozva az életünkre törtek. Szóval bennem kérdőjeleket hagyott, hogy hol van a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testületben az a tartás, amit mi képviseltünk. Ezek szerint csak én és Szőke Domokos képviselte volna? Nekem fájna, ha így lenne. – Mivel nem kaptam egyértelmű választ, ezért visszatérek: vállalna újabb mandátumot polgármesterként? – Ezelőtt egy héttel egyértelműen azt mondtam volna, hogy nem, hiszen azok a körülmények, amelyek miatt becsületből lemondtam, azok továbbra is állnak. Azóta egy újabb, rendkívül kellemetlen esemény következett be. Sepsiszentgyörgy polgármesterének elvitele kapcsán most már ott van az is, hogy lassan mindenhol Fazekas Jánosok (miniszter volt a Ceaușescu-korszakban – szerk. megj) lesznek, akiknek egyedüli gondjuk, hogy a székben megmaradjanak, kifelé pedig el lehessen mondani, hogy a magyarok közöttünk vannak. És ha valahol gond akad, akkor oda lehessen küldeni, hogy elmondhassa, mint Fazekas János: „emberek, én vagyok a ti képviselőtök a román kormányban, hát bennem nem bíztok? Csendesedjetek el”. Nagy baj volna, ha ez a típusú magatartás teret hódítana Székelyföldön. Kozán István. Székelyhon.ro 2016. február 25.Ráduly Róbert: az RMDSZ dezintegrálódottHevesen bírálta az RMDSZ-t Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda volt polgármestere, aki szerint a szövetség szétesett, a „választási keménykedésen” túl nem is létezik. A Csíki Hírlapnak és a Krónikának adott interjúban a korrupcióellenes ügyészség által hivatali visszaéléssel és összeférhetetlenséggel vádolt politikus nem adott egyértelmű választ arra, hogy indulna-e egy újabb polgármesteri mandátumért a júniusi helyhatósági választáson. – Nem túlzás kijelenteni, hogy az egész várost érdekli: indul-e a polgármesteri tisztségért Csíkszeredában? – A lemondásom óta a helyzet alapvetően nem változott, illetve ezt mondtam volna egy héttel ezelőtt is. Időközben annyiban változott, hogy elkezdődött Antal Árpádnak, Sepsiszentgyörgy polgármesterének meghurcoltatása is. Amikor egy éve Mezei Jánost, Gyergyószentmiklós polgármesterét a maszkosok megrohanták és 24 órára visszatartották, néhány nappal később Antal Árpáddal közösen elhívtuk egy beszélgetésre, Tusnádfürdőre. Ott azt mondtam Árpinak, nem az a kérdés, hogy minket mikor visznek el, hanem az, hogy téged vagy engem visznek-e el hamarabb. A múlt heti fejleménnyel annyiban változott számomra a gyerek fekvése, hogy szeretnék egy alapos beszélgetést folytatni az említett két sorstárssal, mert immár hármunkon áll vagy bukik a magyar politikai tartás ügye. – Kérem, fejtse ki ez utóbbi kijelentését. – Látni kell, hogy az RMDSZ dezintegrálódott, gyakorlatilag a mostani, választási keménykedésen túl nem létezik. Én például szerettem volna, ha Verestóy Attila szenátor úr Bukarestben olyan kemény az autonómia ügyében vagy a nyelvhasználat kérdésében, ahogy Bunta Leventével, Székelyudvarhely polgármesterével szemben megmutatta, hogy tud kemény lenni. Szerettem volna azt is, hogy Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára ugyanezekben a kérdésekben ennyire kemény és határozott, nem pedig egy olyan emberrel szemben, aki ha saját érdekében is, de két évtizeden keresztül tolta az RMDSZ szekerét. Lassan már csak hármunkon áll, hogy az autonómia ügye újra közbeszéd témája lesz-e, mert amióta engem is elvittek, azóta a rettegésen és a hallgatáson túl különösebb fejlemény nincs. Holott elmondhatjuk, hogy az utóbbi kilenc hónapban – amióta pályán kívül vagyok – a községháza és városháza felirat, a városzászló, de a nyelvhasználat terén is igen erőteljes vereségeket szenvedett a közösségünk. Homályosan megfogalmazott jogszabályi mondatok alapján az igazságszolgáltatás elmeszel, kiiktat, megszüntet. Az a baj, hogy a félanalfabéták most elmagyarázzák a nyelvújító szavakat: a városháza és a községháza a polgármesteri hivatal, az önkormányzat pedig a helyi tanács, mert románul consiliu local. Ezeknek a téves fogalmaknak a közbeszédbe való beépítése, a másodrendűvé lealacsonyító agymosás sajnos egyik-másik választott elöljárónktól sem idegen. Van egy másik vonatkozás is, amit mérlegelni kell: miért próbálkozzon az ember olyan tisztséget vállalni, amelyet úgysem gyakorolhat, mert a román állam mindenféle aljas eszközzel megakadályozza. Mérlegelnünk kell tehát nekünk is és a közösségnek is, hogyan tovább. – Csak hát közben az idő telik... – Persze hogy telik, de drámai az, hogy mennyire nem voltunk felkészülve Csíkszeredában arra, hogy amennyiben polgármester és alpolgármester nélkül hagyják a várost, akkor ki lép majd a helyükre. Ha az önkormányzati képviselőtestületnek van olyan tagja, aki azon gondolkodik, hogy indulna polgármesternek, akkor azonnal kellett volna jelentkeznie: „emberek, válasszatok meg átmeneti polgármesternek, hogy bizonyítsam tudásomat a közösségnek!”. Ne pedig automata üzemmódba kapcsolni a várost, hogy minden úgy maradt, ahogy Szőke Domokos alpolgármesterrel hagytuk még tavaly áprilisban. – Tizenegy évig vezette a várost. Ön szerint milyen városvezetőre lenne szüksége Csíkszeredának? – Szűk tizenkét éve is embert próbáló feladat volt felrázni a városházát és irányt adni, illetve ritmust diktálni a hétköznapi munkában. Ehhez tudás, kapcsolatrendszer és támogatás kellett, amit a városvezetés meg is kapott a választásokon, akkor a szavazatok 73 százalékát szereztük meg. Mi nem egy gyökértelen, kozmopolita város élére kerültünk, hanem egy római katolikus többségű, értékcentrikus, szabálytisztelő közösség élére. Voltak nehéz küzdelmek, amiket gyorsan elfelejtünk: ilyen volt például a vörös csillag kitűzése az emlékműre. Akkor felhívtam a tűzoltóparancsnokot és leordítottam a fejét: fél órája van, hogy levegye. A csillag el is tűnt. Kíváncsi vagyok, ki lesz az a székely elöljáró, aki egy ilyen típusú történetben lépni mer, és megoldja. Számos olyan történet volt, amikor a közösségi becsület nevében lépni kellett, és léptünk is. Ettől más ma Csíkszereda, mint mondjuk Marosvásárhely. Érdemes ma elmenni Marosvásárhelyre és a főtéren bemenni egy üzletbe, ahol a magyar eladó nem mer megszólalni magyarul, ha van az üzletben egy román. Ez bizonyára összhangban van azzal, hogy ott a magyar önkormányzati képviselők az ülésen nem használják az anyanyelvüket. Nekik most nem a választási listákról kellene beszélniük, hanem arról a tartásról, amit bevisznek a választás után a városházára, és onnan „szétterítik” a városra: azt, hogy a magyar nyelv pont olyan fontos, mint a hivatalos nyelv. – Egyszerű polgárként hogyan látja napjaink Csíkszeredáját? – Egyértelműen látszik, hogy az önkormányzat nem volt felkészülve arra, hogy két alapemberét egyik napról a másikra elveszíti. Ebből kifolyólag nem csoda, hogy nem is találta meg a megfelelő kiutat abból az átmenetből. Amikor négy éve az emberek előválasztásra jelentkeztek, mindenki abban a tudatban tette, hogy Ráduly Róbert Kálmán lesz a polgármester, Antal Attila és Szőke Domokos pedig alpolgármesterként folytatja a munkát. Tehát olyanok jelentkeztek, akik kizárólag döntéshozatali szerepkört akartak vállalni, nem végrehajtóit. Ez így is lett, így nem kell csodálkozni azon, hogy nem volt úgynevezett árnyékkormány, amit elő lehetett volna léptetni. Én nem engedtem volna meg azt a luxust, hogy ne legyen háromfős vezetés, vagyis egy megbízott polgármester és két alpolgármester abban a helyzetben, amikor a testületre rászakadt a végrehajtói szerepkör is. Minden komoly emberre szükség lett volna. Ez a hiányosság rányomta mindenre a bélyegét. – Mire érti ezt? Mondjon néhány példát! – Minden önkormányzati képviselőre ki kellett volna osztani két tömbházat, amit napi rendszerességgel ellenőriz, hogy zajlik-e a hőszigetelés. Ez sajnos nem történt meg. Mivel sem a megbízott polgármester, Antal Attila, sem a Szőke Domokost helyettesítő alpolgármester, Füleki Zoltán nem volt képes megfelelő módon pótolni Domokost a hőszigetelés kérdésében, ezért ennek egyik fontos lenyomata egy ötmillió lejes veszteség a városnak, ami lehet még több is, mert június végéig minden hőszigetelést be kell fejezni. Ebben a tavaszi februárban a cégeknek már rég kellene dolgozniuk. – Bár már nincs ott a városházán, szavaiból kitűnik, hogy folyamatosan figyeli a csíkszeredai fejleményeket. Ha kérnék, adna tanácsokat? – Ha elválsz a feleségedtől, a gyerekek még a tieid, így az teljesen természetes, hogy ha még el is tiltanak tőlük, aggódsz a sorsukért. Így az is természetes, hogy figyelem a közügyeket. Csak egy példát mondok: rendkívül kellemetlenül érintett a nyolc rendőrnek megszavazott ingyenes úszóbérlet ügye. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor levelet írtam az RMDSZ városi elnökének, Füleki Zoltánnak, hogy kifejezzem: értem én, hogy valaki fél, alkalmazkodni akar, de ez mégis több a soknál. Ne felejtsük el, hogy még nem telt el két év sem a három halálos áldozatot követelő közúti balesettől, amit részeg rendőrök okoztak, és ami még a mai napig nincs részletekbe menően tisztázva. Ugyanakkor a megyei rendőrfőkapitány, Radu Sandu Moldovan mind a mai napig nem kért bocsánatot a helyi közösségtől. Sőt mivel én kértem a lemondását, ennek hatására indult el ellenünk az első akció, amikor a szekus világ szolgái mondvacsinált dolgokra hivatkozva az életünkre törtek. Szóval bennem kérdőjeleket hagyott, hogy hol van a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testületben az a tartás, amit mi képviseltünk. Ezek szerint csak Szőke Domokosban és bennem volt meg? Nekem fájna, ha ez így lenne. – Mivel nem kaptam egyértelmű választ, ezért visszatérek korábbi kérdésemre: vállalna újabb mandátumot polgármesterként? – Ezelőtt egy héttel egyértelműen azt mondtam volna, hogy nem, hiszen azok a körülmények, amelyek miatt becsületből lemondtam, azok továbbra is állnak. Azóta egy újabb, rendkívül kellemetlen esemény következett be. Sepsiszentgyörgy polgármesterének elvitele kapcsán most már megértük azt is, hogy lassan mindenhol Fazekas Jánosok (székelyföldi kommunista káder, miniszter volt a Ceauşescu-korszakban – szerk. megj.) lesznek, akiknek egyedüli gondjuk, hogy a székben maradjanak, kifelé pedig el lehessen mondani, hogy a magyarok közöttünk vannak. És ha valahol gond akad, akkor oda lehessen küldeni, hogy elmondhassa, mint Fazekas János: „emberek, én vagyok a ti képviselőtök a román kormányban, hát bennem nem bíztok? Csendesedjetek le.” Nagy baj volna, ha ez a típusú magatartás teret hódítana Székelyföldön. Kozán István. Krónika (Kolozsvár) 2016. február 26.„Az RMDSZ-nek több Ráduly Róbertre lenne szüksége”Bírálta egy interjúban az RMDSZ vezetését Csíkszereda volt polgármestere, aki hajlik arra, hogy induljon az önkormányzati választásokon. Kovács Péter ügyvezető elnök a kritikákra úgy reagált: az RMDSZ-nek több Ráduly Róbertre lenne szüksége. „A mostani, választási keménykedésen túl az RMDSZ nem létezik” – jelentette ki Ráduly Róbert a Székelyhon.ro-n megjelent csütörtöki interjúban. Csíkszereda volt polgármestere elsősorban azt rója fel a szövetség vezetőinek, hogy az autonómia ügyében vagy a nyelvhasználat kérdésében nem voltak olyan kemények, mint ahogyan Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármesterrel szemben felléptek. „Szerettem volna (…), hogy Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára ezekben a kérdésekben ennyire kemény és határozott, nem pedig egy olyan emberrel szemben, aki ha saját érdekében is, de két évtizeden keresztül tolta az RMDSZ szekerét” – jelentette ki Buntára utalva. Arra a kérdésre, hogy indul-e végül polgármesterjelöltként az önkormányzati választásokon, Ráduly kijelentette: ezelőtt egy héttel nemmel válaszolt volna, ám a sepsiszentgyörgyi polgármester elleni bűnvádi eljárás elgondolkoztatta. Arra hivatkozott, hogy Antal Árpád ellehetetlenítésével alig maradt önkormányzati vezető Székelyföldön, akiben van tartás, „lassan mindenhol Fazekas Jánosok (székelyföldi kommunista káder, miniszter volt a Ceauşescu-korszakban – szerk. megj.) lesznek, akiknek egyedüli gondjuk, hogy a székben maradjanak”, és nagy baj volna, ha ez a típusú magatartás teret hódítana Székelyföldön. Kovács Péter: tisztelem Ráduly szókimondását Az RMDSZ ügyvezető elnöke a Maszolnak elmondta, elfogadja Ráduly Róber kritikáit. Kovács Péter emlékeztetett, hogy amióta közszerepet vállalt, a volt polgármester mindig is élesen fogalmazott, és soha nem rejtette véka alá a véleményét. „Ezt én mindenképpen tisztelem benne, és szerintem az RMDSZ-nek több Ráduly Róbertre lenne szüksége” – jelentette ki. Kovács Péter meggyőződését fejezte ki, hogy az RMDSZ-t az ilyen jellegű viták viszik előre. Szerinte abban Csíkszereda volt polgármesterének igaza van, hogy a szövetséget meg kell erősíteni. „Amikor tavalyi kongresszuson azt mondtuk, hogy újratervezünk, meg kell erősítenünk, nyitottabbá kell tennünk az RMDSZ-t, akkor éppen arról beszéltünk, amire most Ráduly Róbert felhívta a figyelmet: nagyon sok helyen újra kell építenünk a szervezetet” – fogalmazott az ügyvezető elnök. A politikus nagyon fontosnak nevezte Ráduly Róbertnek azt a kijelentését, miszerint gondolkodik azon, hogy induljon a júniusi önkormányzati választásokon. „Én a nyilvánosság előtt is többször elmondtam, hogy Ráduly Róbertre Csíkszeredának szüksége van. Az a városvezető, aki mind politikai, mind menedzseri szempontból is tudja mi a feladata, és előreviszi ezt a közösséget” – hangoztatta Kovács Péter. Az autonómia témájában való „keménykedés” kapcsán Kovács Péter megjegyezte: nem biztos, hogy Székelyföldön kívül a kemény fellépés eredményhez vezet. Hozzátette, az RMDSZ április 17-én lezárja a jelöltállítási folyamatát, és bízik abban, hogy egy olyan csapattal tudnak továbbmenni, akik helyenként keményen tudnak fellépni, helyenként – főként a szórványban – tárgyalásokkal, kompromisszumokkal lendíti előre az erdélyi magyar közösség ügyeit. Cs. P. T. maszol.ro 2016. június 10.Rendhagyó születésnapi beszélgetés János Pál múzeumigazgatóvalA vár megszerzésétől a kapukulcs átadásáig Kilencvenöt évet töltött június 4-én János Pál tanár, muzeológus, néprajzkutató és csíkszeredai múzeumigazgató. Rendhagyó módon a most közölt beszélgetés korábban készült – az egyébként idős kora ellenére is igen jó memóriával rendelkező – Pali bácsival, töredéke egy hosszú beszélgetésfolyamnak. Ez az oka annak, hogy az eseménydús életútból és gazdag életműből most, a születésnap környékén csak az egyik, de talán legfontosabb momentumot ragadjuk ki, abban bízva, hogy egyszer majd a teljes beszélgetés – ami tulajdonképpen János Pálnak egyféle tollba mondott önéletrajza is egyben – az olvasók elé kerülhet. A szerkesztés során ezért többnyire a kérdéseket sem őriztem meg. Úgy, hogy ezúttal is, a Pali bácsié a szó. Kilencvenöt éves János Pál János Pál 1921. június 4-én született Csíkdánfalván. Az elemi iskolát szülőfalujában, majd Málnáson, gimnáziumi tanulmányait Csíkszeredában, a tanítóképzőt Marosvásárhelyen végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos oklevelet. 1959-től a csíkszeredai Múzeum munkatársa, 1964-től igazgatója 1981-es nyugdíjba vonulásáig. Muzeológiai munkássága mellett sokrétű tudományos, publicisztikai tevékenységet fejtett ki. – Amikor múzeumigazgatóvá kineveztek, a Zakariás-házban, a későbbi Pionírházban működött a múzeum, de úgy gyűltek a tárgyak, hogy adott pillanatban már nem fértünk a régi helyen, és raktározásra nem volt lehetőség. Írtam egy akkor vakmerőnek számító cikket, hogy jobb sorsot érdemelne a Mikó-vár. Addig sok minden volt a várban, cukorraktár, traktoriskola, cipőgyárat is akartak létesíteni, így nem nagy lelkesedéssel fogadták az ötletet, főleg azok, akik akkor ott dolgoztak, az oktatómesterek, a tanárok, a traktoriskola igazgatója…. Aztán ráharaptak a gondolatra mások is, maga Fazakas János is, aki akkor a minisztertanács alelnöke volt, majd támogatója lett ennek az ügynek Fazakas Lajos, a megyei tanács elnöke, a Pártbizottság első titkára és sokan mások. Így sikerült elérni, hogy megkapjuk a várat olyan állapotban, amilyenben volt... siralmas állapotban. Azzal kezdtük, hogy elkészíttettünk egy négy és fél milliós restaurálási tervet. Hát az 1969-ben akkora összeg volt, hogy ép ésszel talán fel sem tudtuk mérni, s aztán pénz csak nem jött, se a minisztérium nem tudott adni, se a megye. (…) A Nagy Imre-hagyaték Amiután megszereztük a várat, megszerveztem a tisztelgő csoportot, amelyik Fazakas Lajosnak és a társainak köszönetet tolmácsolt azért, hogy a vár átkerült a múzeumhoz. Ennek a bizottságnak a tagja volt Nagy Imre, Koszti Pista alelnök, Hajdú Ingeborg rajoni alelnök, Pataki Imre, a gazdasági hivatal főnöke, valamint én magam, János Pál, a múzeum igazgatója. Fazakas elnök 11 órára rendelt, hogy akkor fogad. Közben a guvernamentális telefonon a nagyfőnök jelentkezett és egy óra lett, de mi még mindig az előszobában mértük a lépéssel a szoba hosszát és keresztjét, Fazakast pedig a nagyfőnök faggatta vagy oktatta, nem tudom. Aztán egyszer jött a titkára Fazakasnak, mondja, hogy befejeződött a telefonbeszélgetés, nyílt is az ajtó, Fazakas megjelent, és olyan enyhe bocsánatkéréssel azt mondta, hogy saját hibáján kívül csúszott el az idő, de most kerüljünk bennebb. Bevonultunk az elnöki nagy irodába, s leültettek. Az első kérdése Imre bácsihoz szólt. Azt kérdezte: Imre bácsi, hogy tetszik az irodám? Imre bácsi zabos volt, kékült, zöldült, pirosult, ott akart hagyni minket, nem volt hozzászokva az ilyen kényszervárakozáshoz, eléggé összevont szemöldökkel és szúrós tekintettel azt mondja Fazakasnak: „Úgy lenyomtak ide, azt sem tudom, hogy hol vagyok! Körül se nézhettem!” Erre Fazakas biztatja, hogy nézzen körül. Feláll Imre bácsi, körülhordja a tekintetét, s azt mondja: „Tudja mit? Nem vagyok elbűvölve! A busmanoknak is elmenne ez az iroda. Itt semmi sem mutatja, hogy Hargita megye népének az elnöke itt székel. Hol van egy csíki festékes szőnyeg? Keletről hoztuk magunkkal, drága kincs, fél Európa ráhangolódott, szállítják innen, s Hargita megye elnökének egy rongy sincs belőle!” Erre Fazakas magyarázta, hogy faltól falig nagy szőnyeg van, de Imre bácsit nem érdekelte. „Hol van egy korondi cserép, amilyen az amerikai világkiállításon az amerikaiak szeme is felakadt, hogy lábbal hajtott korongon ekkora fazekat készítenek?” Fazakas rámutatott egy kisebb hamutartóra. Imre bácsi nem volt megszédítve. „Uram, köpőcsészének is kicsike!” „Még van-e valami?”– kérdi Fazekas. „Van! Megjelentettek egy turisztikai kézikönyvet, zsebkönyvet, abban azt merik írni, hogy hegyi patakjaink pisztrángban gazdagok. Én hivatásos halász vagyok. Törvényes módon tisztelem a rendet, a szabályokat. Nem mutatnák meg nekem is, hogy hol vannak ezek a pisztrángos patakok, mert én eleget járom a hegyi patakokat, de pisztrángot nagyon ritkán fogok. Az orvhalászok helyettem elvégzik ezt!” – „Van-e még valami, uram?” – „Van – mondja Nagy Imre. – Nincs a vadaknak, azoknak a híres vadaknak, amelyeket Európa-szerte irigyelnek tőlünk, a 23-24 ágú agancsos szarvasbikáknak, a kárpárti medvéknek, nincs egy védett hely, ahol csak ők lehetnének és biztosított életkörülmények között élnének. Az Udvarhely felé átvezető út a nagyerdőn vitt keresztül. Nagyerdő? Maholnap fenyő sincs! Úgy kezdett kinézni, mint a Szahara. Mert önök megtanultak erdőt irtani, de még nem tanultak meg erdőt ültetni! Ezt is meg kell tanulni!” Azt mondja erre Fazakas: „Imre bácsi, engedje meg, nekem is van egy kérdésem: mi lesz a Nagy Imre-i hagyatékkal?” Mintha robbanni készült volna Imre bácsi, a fejét elöntötte a tűz. Az ujját felemeli, és ilyenformán, hangsúlyosan ütemez: „Idefigyeljen, uram! Építsenek egy olyan képtárat, ahol én azokat a műveket kiállíthatom, amiket erről a vidékről s ennek a vidéknek az embereiről festettem, alkottam, és én a teljes megmaradt készletemet, vázlatokkal együtt szülővárosomra hagyom. Ez a beszéd, uram! – az orra előtt egy centivel elütött az ujjával. – Nem az, amit ön mond!” Azt mondja erre Fazakas: – „Kezet rá, Imre bácsi! Én vállalom, hogy ebben az évben a képtár felépül az Imre bácsi hozzájárulásával és utasítása szerint.” Kezet fogtak, s Fazakas mondta csendben: „Igyekszem megtartani a szavamat!” Az a nagy harc, ami a Nagy Imre-hagyatékért folyt Budapest, Kolozsvár és Marosvásárhely között, s amiben mi meg sem vakkanhattunk eddig, ezzel eldőlt. Ezzel a tisztelgő látogatással olyan alkalom született, ahol két igen fontos személyiség összemérte az erejét, és egyik sem veszített. De nyert Csíkszereda! Mintegy hatezer vagy annál is több alkotás került a város kezére. A Nagy Imre 75 éves születésnapjára a galéria elkészült, s a galériát berendeztük, képekkel, olyan kiállítással, amilyen addig csak Szeredában nyílt meg. A megnyitó előtti este öcsémmel a grafikai anyagot rámáztuk. Imre bácsi megjelent, és azt mondja: „Na, uraim, ebből holnap nehezen lesz megnyitó! Mindjárt leszentül a nap, s még a grafikák sehol!” Mondtam neki: „Imre bácsi, mielőtt az új nap felkel, minden rendben lesz!” Rendben is lett. A múzeum támogatói és a neszkávésdobozok Én azt tudom, hogy mikor eljöttem a múzeumtól, vagy 84 neszkávésdobozt hoztam el, vöröset. A múzeum költségvetéséből sose vettünk kávét, mert arra nem adtak pénzt soha, de én ma is vallom, hogy egy feketekávéval kétszer annyit el lehet intézni, mint egy hivatalos megrendelőlappal, mert a megrendelőlapra ráírták: „nincsenek feltételek”, vagy „zsúfoltak vagyunk”, vagy „nincs szakemberünk”, vagy anyagi dolgok miatt visszautasították, de amikor a feketekávét megitta egy direktor velem együtt a múzeumban, s két szót szólhattam, mindig megértettük egymást. A múzeum akkor is székely múzeum volt (csak a neve nem lehetett az), mindannyiunk közös ügye, azt akartuk életben tartani, gyámolítani, szeretgetni. Általában újévre szép köszöntőt nyomtattunk és abból vagy kétszáz darabot elküldtem a segítőtársaknak, a múzeumbarátoknak. Két-három napig hordták a munkatársak, én magam is, s egyszer rájöttem arra, hogy akik a legtöbbet segítenek, azoknak többet kellene adni, ezért elmegyek személyesen is újévet köszönteni, így kerültem el többek között az IPICCF-hez, Rákosi Zoltánhoz. Meglepődött, de főzetett egy kávét, s rámkérdezett, hogy tulajdonképpen miért mentem? Erre elmondtam: „Azért jöttem, hogy neked és a családodnak, a munkaközösség minden egyes tagjának szívből kívánjak boldog új esztendőt, erőt, egészséget, jó munkát és sok sikert az új évben!” S akkor kérdezi, hogy „na, de tulajdonképpen miért jöttél?” Mondtam, hogy „a gyengébbek kedvéért elismétlem”. Felálltam, s ugyanazt elmondtam szóról szóra. Hát nem éppen nyomdafestéket tűrő szavakkal mondta: „Menj a ’kutyagumiba’, te ezért nem jössz ide…!” Mondom, „Zoli, most következik a történelmi lecke. Tudod, én egy intézmény igazgatója vagyok, aminek nagy feladatai vannak, de jóformán semmi pénze. Nekem az a feladatom, hogy egy 365 napos normális esztendőből 364 nap hajlongjak, hol itt kérjek, hol ott köszönjek valamit. Rájöttem arra, hogy egyszer én is jöhetek úgy, hogy nem kérek, hanem egyszerűen megjelenek, személyes tiszteletből boldog új évet kívánni. Ha Te lennél a múzeumigazgató, aki hajlongasz, bizonyára megértenéd!” Erre azt mondja: „Én most is megértettem! Többet itt az ajtót úgy ki nem nyitod, hogy én ne segítsek!” Én nem is nyitottam ki úgy soha. Akármire szükség volt, segítettek, nem egyszer, sokszor. Hát ilyen segítő sok volt a legelősöktől, a vízügyesektől, az erdőgépesítési vállalattól, a házgyártól, a bányavállalattól, a geológusoktól, kutatóktól, a kereskedelmi igazgatóságtól, mindenütt találtak egy módot, egy lehetőséget, az egyik nyomdaköltséget fizetett, a másik papírt adott, a harmadik szállítóeszközt, a negyedik kaput állított föl. Úgy költöztünk fel 50-70 ezer tárggyal a Zakariás-házból a múzeumba, hogy sehol egy lej szállítási költséget, munkadíjat senkinek ki nem kellett fizetnünk. Horváth Csaba, Nagy Benci egy-egy láda könyvvel vonultak, nem volt könnyű egy ilyen, mert az 50 kilós ládát lexikonokkal megtömtük, ott 2 ember markolhatta, amíg a körme leszakadt, hogy vigye fel az emeletre. Lehet, hogy a ruha leszakadt, vagy a köpeny, de a becsületbe hiba nem esett! Az altisztek is csinálták, nem kellett parancsolni senkinek, ott mindenki melléállt. Hatalmas munka volt! Régi faházakat állíttattunk úgy fel a múzeumkertben, hogy éhbérnek is kevés, amit ki tudtunk fizetni. Volt olyan nagy természetrajzi kiállítás, hogy Gál András, Márton Árpád festette a diórámákhoz a hátteret. Porfestéket vettünk, mert abból kellett, 17 lejbe került az egész nagyterem kiállításainak a berendezése. A semmiből kellett építkezni, a hőskorszaknak ez volt a hősiessége. Leküzdeni a nyomorúságot, a tehetetlenséget, a nincstelenséget. Én tiszteltem, becsültem mindazokat, akik egy ujjal is támogattak. Például nagyon jóleső volt számomra, hogy Bálint Lajos, a későbbi érsek külön levélben köszönte meg, hogy támogattuk az egyházi műemlékek javítását, karbantartását, megóvását. Ha mást nem tudtunk csinálni, akkor Bukarestben közbenjártam és is, hogy engedélyezzenek egy kapitális javítást, amire az egyháznak sok pénze nem volt, s nekünk sem lett volna, hiszen emlékszem, hogy egész esztendőre költségvetési tételként 8000 lej szerepelt, s ebből vagy 150 műemlék épületet kellett volna rendben tartani... Legfeljebb örvendtünk, ha valaki valamit mozdítani tudott, mert akkor még a külföldi források nem működtek. A minisztérium jóindulatának megszerzése is gondot jelentett. Tamara Dobrin volt az alelnök az állami művelődési tanácsnál, gyimesi születésű, a somlyói barátok rendkívül úri módon fogadták, meg is hívták családjával, férjével, gyermekeivel egy fényes ebédre Somlyóra. Akkor megnyílt egy kapu a központi országos alapból, tudtak csúsztatni a somlyói kisbazilikának, a templomnak. De már például a Szent Antal-kápolna teljes javítási munkálatát a ferences János atya vállalta és az ő diplomáciai felkészültsége olyan magas volt, a városi tanáccsal is olyan kapcsolatot tudott tartani, a megyei főnökkel is, amilyen kapcsolatot mások nemigen tudtak biztosítani maguknak. A piactéren felszedtek valami kőlapokat, vagy inkább termésköveket, és azt ingyen és bérmentve a Szent Antal-kápolnához adták, és ki is szállították. A zsögödi Nagy Imre-lakásba ugyancsak a néptanács segítségével, személyesen Bokor Mózes alelnöki beosztásban, saját szolgálati kocsijával hordta le a kockaköveket. Hogy miért? Mert Imre bácsinak az volt az utolsó kívánsága, hogy egy ún. domokosi márványt, mészkövet hozzanak be, ne faragjanak semmit rajta, tegyenek egy kicsi táblát rá, vagy véssék rá a két évszámot, a születést és az elhalálozást, és a kettő között húzzanak egy vízszintes vonalat, ami azt jelenti, hogy végigdolgozta attól az időtől, ahogy megszületett a haláláig az életét. És hogy ezt meg tudjuk valósítani, Mózsi maga rakta fel a kockaköveket, amit kicseréltek, s azok felhasználásával aztán bent a kapubejárattól a ház elejéig kiköveztük a járdát, s a nagy követ is a ház tetején keresztül kellett a ház mellé lehelyezni, mert a gép nem tudott bemenni. Kívülről, a kocsiról a házon keresztül emelték át a követ és tették le oda, ahol ma is van. A sírkamrát, amibe bekerült az ezüst urna, amelyben voltak a hamvai, a tárolót kockakőből raktuk meg, ma is úgy van. A temetést, vagyis az urna elhelyezését én végeztem. Sokan megjelentek. Kénytelenek voltunk eltemetni, mert kezdték lopni az urna tartalmát. Jöttek az emberek, kérték, hogy mutassák meg az urnát, Veronka néni semmit sem sejtve, odaadta az urnát, fogták a csontok színesre égett darabkáit, s került olyan személy is, hogy emlékbe vitt magának. Ezt meg kellett szüntetni, s mielőtt az urna kiürült volna, így lezártuk, s egy előre meghatározott időpontban el is helyeztük a kőkamrába. Ma is ott van. Amikor a múzeumot átadtam a kulcsokat letettem, azt mondtam, hogy cimborák – én mindenkivel jól voltam, vagy majdnem mindenkivel, ez az igazsághoz tartozik –, azt mondtam, nézzétek, én az ablakokat betettem, az ajtókat is bezártam, hogy a huzat semmit ki ne vigyen! Jól nézzetek körül, most itt vagyok, bármilyen kérdésre válaszolok, de amikor átadtam mindent s elmentem, többet nálam nincs mit keressetek! Én magammal nem viszek semmit! Elhoztam a 84 üres neszkávésdobozt, amit én vásároltam, és ma is tudom, hogy az, hogy a múzeumnak annyi barátja volt, és annyi vállalat segített rajtunk, és mindenki igyekezett valahol beírni a nevét a becsületkönyvbe, annak is köszönhető, ahogy fogadtuk őket. Persze a nesszkávé csak ürügy volt arra, hogy melléje ülve sok jó ember szót értsen a közös cél érdekében. (…) Ha elölről kezdhetném? Akkor sem csinálnám másként. Úgy érzem, az én egész tevékenységem végeredményben szolgálat volt, igaz fogamzású, nagyon tisztességes szolgálat. Hány tanítványom volt? Nem tudom, de azt tudom, hogy sokan visszaemlékeznek olyan dolgokra, amiket nálam már a feledékenység mohája belepett. Már sok minden kikopott az agyamból, én magamat sem tudom meggyőzni, hogy miként kellene még a hátralévő nehéz perceket átélni és átértékelni. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy újrakezdeném-e? Újra. Újrakezdeném, változatlanul. Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda) 2016. július 5.Székely-mezőségi Néptánctalálkozó MezőmadarasonAz erdélyi Mezőség és a történelmi Székelyföld metszésövezetében elhelyezkedő Mezőmadarason, a Mezőmadarasi Interetnikus Egyesülettel együttműködve, a mezőmadarasi Árvalányhaj Néptánccsoport ez év június 16-án első alkalommal szervezte meg a Székely-mezőségi Néptánctalálkozót. Az eseményen, a helyi csoportok mellett, a szomszéd falvakból is érkeztek fellépő csoportok, mint például a Fénysugár Néptánccsoport Mezőbodonból, a Kincsásó Néptánccsoport Mezőbergenyéből, a Fürgelábak Néptáncegyüttes Szabédról, a Csipkebogyó Néptánccsoport Mezőbándról, a Gyöngyvirág Néptáncegyüttes Csittszentivánról és az Árvácska Néptánccsoport Erdőcsinádról. A környékbeli csoportok mellett más megyékből, illetve Magyarországról érkező néptánccsoportokat is vendégül láthattak a mezőmadarasaiak. Ilyen volt a Kolozs megyei Kaláka Néptáncegyüttes Szamosújvárról, illetve az egri Szedett-Vedett Néptánccsoport Szatmár megyéből. A fellépők között szerepelt a Fagyöngy Citerazenekar is Marosvásárhelyről. Az ünnepi megnyitón köszöntő beszédet mondott Szabó Andor mezőmadarasi református lelkipásztor, Kovács Ilona, a helyi RMDSZ Nőszervezetének elnöke, Dávid Gyula Árpád, Mezőmadaras polgármestere, illetve Varga Gábor, Tényő település polgármestere Magyarországról. A köszöntő beszédek után következett a néptánccsoportok bemutatkozása, a szabadtéri színpadon fellépőket a Sopronból érkező Pendelyes Néptáncegyüttes gálaműsora zárta. A gálaműsor után a soproniak biztosították a hangulatot, hiszen az esti táncházban a Fajkusz Banda gondoskodott a talpalávalóról. Az esemény megszervezése nem valósulhatott volna meg a lelkes támogatók nélkül, akik között felsorolható a Mezőmadarasi Önkormányzat, a Mezőmadarasi Református Egyházközség, illetve Roman Rozália, Szombath Béla, Nagy István, Nagy Levente, Czirjék Lajos (festőművész), Szabó Izolda, a Pro Ruris Egyesület elnöke, Kovács Ilona, a mezőmadarasi önkormányzat képviselői és a buzgó szülői közösség. Az esemény megvalósulása újabb mérföldkő a mezőmadarasi Árvalányhaj Néptánccsoport történetében. Fazakas János táncoktató és Kovács Annamária csoportvezető odaadó és kitartó munkájának köszönhetően a mezőmadarasi hagyományőrzés újabb szintre lépett. A találkozó lebonyolítását még a gyülekező viharfelhők sem szakították meg, s a magyar táncörökség megünneplésének egy igazi, lelket melengető találkozó keretében örülhetett a nézőközönség és meghívottak. Mindez arra ad reményt, hogy a népi hagyományok szeretete és ápolása él a székelymezőségiek szívében, s ez továbbadódik a következő generációknak is. Fogarasi Melinda, Mezőmadaras Népújság (Marosvásárhely) 2016. július 10.Lemhényi lovas nyerte a Székely VágtátA Lemhényt képviselő Zsigmond János Timpex Amata lovával nyerte az idei Székely Vágtát. A Góbé-futamot a gyergyószentmiklósi László Pál Dáriusz nevű lovával nyerte meg. A döntő futamot meg kellett ismételni, mert az első nekifutásra a tavalyi győztes a Gyergyószárhegyet képviselő Fazakas Géza lebukott a lóról, csak a szerencsén múlott, hogy a többi lovas nem taposta el. A mentők a helyszínre érkeztek, végül Fazakas Géza a lábán hagyta el a mentőautót, de már másodszorra nem állt rajthoz. Így már hárman versenyeztek a fődíjért, Réty, Mikóújfalu és Lemhény lovasa. Zsigmond János Timpex Amata nyergében gyönyörűt futott, már az első próbálkozásnál is élre tört, és második futamban is simán győzött. Egyébként Lemhény képviselője két évvel ezelőtt, 2014-ben már elvitte a fődíjat, tavaly pedig a Gyergyószárhegyi lovas mögött másodiknak futott be. A Budapesti Nemzeti Vágtán tehát négy lovas képviseli majd Székelyföldet: a győztes Zsigmond János mellett, a második és a harmadik helyezett: Rétyről Fazakas János Alpár, és Mikóújfaluból Tóth Barna, ugyanakkor a házigazda Sepsiszentgyörgy lovasa Ugron Attila hivatalból kap meghívást a megmérettetésre. A Gobé futamot idén magabiztosan nyerte László Pál Dáriusszal, így szerezve meg az első helyet Gyergyószentmiklós számára. A Gobé futamban Gyergyószentmiklós, Farkaslaka és Barót lovasai jutottak a döntőbe, amit rajt-cél győzelemmel, jelentős előnnyel nyert László Pál Dáriusz nyergében. Idén első ízben a cislaui állami ménes zsokéi is starthoz álltak, hogy nyeregben döntsék el, ki képviselje Romániát a nemzetek futamában a szeptemberi, Budapesti Nemzeti Vágtán. Ezt a futamot Sandru Ion nyerte, ezzel együtt a jogot, hogy országát képviselje a magyar galoppversenyen. A szombat délután rendezett fogathajtó versenyen tizenegy fogat jelent meg, köztük olyan fogathajtók, akik világversenyeken is értek már el dobogós helyezést. A legtöbb pontot idén Orosz László szerezte, őt követte a rangsorban Bartalis Attila és Szőcs Lehel fogata. A fogathajtón Bodó Zoltán, többszörös országos fogathajtó bajnok is tartott bemutatót a Váncsa-farm négyesfogatával, aki idén részt vesz a négyesfogathajtó világbajnokságon, Románia képviseletében. Az idei hatodik Székely Vágta is egy jó hangulatú, nagy tömegeket megmozgató rendezvény volt, összesen 31 lovas állt rajthoz, 15 a Székely Vágta, és 16 a Gobé futamon. Kovászna megyéből összesen 20 lovas, Hargita megyéből 8, Maros megyeből pedig 3 jelentkezett be a galoppversenyre. A rendezvényen több mint száz kézműves kínálta a portékáját, rengeteg kísérőprogram szórakoztatta a nagyérdeműt. A sokak által nagyon várt Csík Zenekar koncertje szombat este az eső miatt elmAradt: a szervezők érdeklődésünkre elmondták, a szerződésben nem volt esőnap, a zenekar tagjai közül volt akinek már vasárnap fellépése volt, így nem tudták halasztani a koncertet. Ígérik, hogy valamikor augusztus-szeptemberben Sepsiszentgyörgyön megtartja elmAradt koncertjét a Csík zenekar. Volt ugyanakkor lovasíjász bemutató, Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület és a Saggitis Siculorum Egyesület is bemutatkozott, de Székelyföldi Magyar Szablyavívó Iskola növendékeit és a Erdélyi Lovaskaszkadőr Egyesület tagjait is megcsodálhatták a nézők. Shagya Lovasklub Egyesület lovastornász bemutatója egy igaz történetet elevenített fel, idén is megérkeztek többszáz kilométert megtéve az izlandi lovak. Tizenegy egyesület tartott gyerekfoglalkozásokat, és péntek este a TransylMania koncertezett. Bíró Blanka | Székelyhon.ro 2016. július 19.VI. Székely-mezőségi Néptánctábor MezőmadarasonJúnius utolsó hetében megrendezésre került a VI. Székely-mezőségi Néptánctábor Mezőmadarason. A táborban több mint 60 gyerek vett részt néptánc- és népdaltanuláson, valamint kézműves-foglalkozásokon. A népdalokat Szöllősi Kata, a néptáncokat Fazakas János oktatta, a kézműves-foglalkozásokat Fazakas Emese vezette. A zenét Sinkó András, Szigeti Nimród és Füzesi Nándor biztosította, akik a tábor utolsó estéjén, a gálaműsor és a közös vacsora után, a táncházban táncra perdítették a jelenlévőket. Mint minden alkalommal, ez évben is a Székely Mezőségen élő gyerekeknek és fiataloknak lehetőségük volt olyan programokon részt venni, ahol szeretettel és odaadással foglalkoztak velük, oktatták őket, különböző tájak táncait tanulhatták meg, feledésbe merülő népdalokat énekeltek, valamint a nemzelés, gyöngyfűzés titkait sajátították el. Támogatók voltak: a Bethlen Gábor Alap Zrt., a Communitas Alapítvány, a Maros megyei Tanács, valamint Mezőmadaras Önkormányzata. Kovács Annamária Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
